Sziasztok!
Először is szeretnék elnézést kérni, amiért csúsztam a frissel, de tegnap bulizni voltam és este már nem tudtam feljönni. Másodszor pedig köszönöm szépen mindenkinek, aki szavazott. Igaz nem valami sokan, pedig a következő fejezethez is a segítségeteket szeretném kérni, amihez most több időtök lesz, mint ehhez volt. Ismét szavazásra szeretném bocsátani a második fejezet felkerülésének módját. Ennek azaz oka, már említettem, hogy sokkal hosszabb az első fejezetnél. Ez csak negyede annak. Annyit elárulok, hogy Wordben (gondolom mindenki ismeri:)), tagolva (mint ez), 11-es betűmérettel több, mint 30 oldal lett, ami egybe felkerülve nem kicsit lenne hosszú, hanem nagyon. Aki ismeri a szöveg szerkesztőt, meg tanul az iskolában informatikát, az tudja, hogy ez mekkora mennyiség. Ezért szeretnélek kérni titeket, hogy szavazzatok, hány részben kerüljön fel. Azt szeretném, hogy ti döntsétek el, nektek, hogy jobb olvasni. Egyszerre vagy részekben ezt a nagy mennyiséget. Előre is köszönöm! És hát nem is húznám tovább az időt! Jó olvasást mindenkinek és légyszi komizzatok. Nagyon érdekel a véleményetek! Köszi! Puszi! Zora
Az évtizedek, évszázadok során sokat vándoroltunk. Valahogy sehol sem találtuk igazán a helyünket. A szüleim elvesztése miatti fájdalom csökkent. De sohasem fog elmúlni. Hiányuk örökre megmaradt. Ez ellen nem tehetek semmit és nem is akarok. Szívesen emlékszem vissza életem minden szakaszára, még a rosszakra is, hisz ezektől lettem az, aki vagyok. Örökké Bella Cullen.
A családdal nem rég elhatároztuk, hogy visszatérünk az Olimpia-félszigetre, Forksba. Nem is tudom, mikor jártunk itt utoljára. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy egyre közeledtünk életem legfontosabb színhelye felé.
Gondolataimba merülve futottam, mikor körülöttem mindenki lassítani kezdett.
A fák mögül kilépve megpillantottam.
A ház ugyanúgy állt ott, mint legutoljára, Charlie temetése előtt láttam.
−Jól vagy? – kérdezte szerelmem és kezét az enyémbe süllyesztette.
−Persze. Csak olyan furcsa újra itt lenni. – ez igaz is volt. Annyi minden kavargott bennem. Emlékképek tolultak a fejembe. A hirtelen áradattól megtántorodtam.
−Bella! Biztos minden rendben? – kapott utánam Edward, aggódva.
−Anya! Mi van veled? – szállt le Nessie Jacob hátáról. Egy ideje elérte végleges korát, kész hölgy lett belőle. Tudna futni a többiekkel együtt is, de neki még mindig így a legkényelmesebb és természetesen Jake nem tiltakozik ellene.
−Semmi. Csak a sok emlék. – ha tudtam volna sírni, most biztos könnybe lábadt volna a szemem.
−Jaj, de jó újra itt lenni. – lelkesedett Alice, ahogy közeledtünk a bejárati ajtó felé, emberi tempóban.
Már előbb is jött volna, azonban látta, hogy ennek most lesz itt az ideje, ezért nem firtatta.
Az ajtón belépve minden letakarva állt, pont ahogy itt hagytuk. A por vastagon belepte a ház minden szegletét. Látszott rajta, ezer éve nem járt erre senki. Kétség se volt afelől, hogy Alice sec-perc alatt olyan tisztává és modernné varázsolja, rá se ismerünk majd.
−Szebb, mint emlékeztem. – állapította meg Nessie.
−Mert még nagyon kicsi voltál. – ölelte át Edward a vállánál. A memóriája ugyanolyan jó, mint a miénk, néha még jobb is.
−Tudom apa! De már nem vagyok kislány. – játszotta a sértődöttet, közben azért viszonozta apja ölelését. Ők ketten az én életem értelmei. Bármeddig képes lennék gyönyörködni bennünk. Olyan édesen állnak egymást ölelve. Szoros apa-lánya kapocs van köztük. Eddig Edwardnak nem is volt oka panaszra. Nessie minta gyerek. – A mi házunkat, mikor nézzük meg? – csillant fel a szeme. Tisztában volt azzal, hogy nekünk itt van egy saját birodalmunk. Mikor elmondtuk neki, ide jövünk, másról se tudott beszélni.
−Ó, a kis kíváncsi! – bökte oldalba Jake.
−Hé! – nevette el magát. Megkezdték állandó kedvenc játékukat, ki csiklandoz halálra, kit.
−Gyerekek! Még meg se érkeztünk. – szólt rájuk Esme, de ő sem állta meg nevetés nélkül jó kedvüket látván. – Légy szíves fejezzétek be! – imádja ilyennek látni őket, de nagymama lévén vannak kötelességei nevelés szempontjából.
−Rendben nagymama! – puszilta meg vidáman, óriási mosoly kíséretében. Mindenki jót derült rajtuk. Én se bírtam megállni, hogy ne görbüljön felfelé a szám. Még se éreztem magam vidámnak. Nem tudom miért. Talán, mert ezt a helyet belengi valami rossz atmoszféra, bármikor elromolhat minden. Igyekeztem nem gondolni ilyesmire, hisz akárhogy is vesszük, jó újra itt lenni.
−Szívem! – jött oda hozzám Edward. Az ablakon bámultam kifelé. – Készen állsz hazatérni? – haza? Az elmúlt években egyszer sem hagyta el ez a szó a szánkat. Nem voltam benne biztos, de talán ott kevesebb érzelmi hullám fog érni. Arról a helyről csak jó emlékeim vannak. Edwarddal ott töltöttük életünk legszebb estéit és oda visszatérni szintén furcsa lesz.
−Mehetünk! – erőltettem magamra egy mosolyt. Nem szeretném, ha látnák vívódásomat. Olyan boldogok, nem akarom elrontani örömüket. Nem tudom, mi van velem. Olyan rég történt minden, mégis attól, hogy itt vagyunk, mintha csak tegnap lett volna az egész. Eltúlzom a dolgot, tudom, de a félelem itt van bennem.
−Nessie! –kiáltottam oda gyönyörű lányomnak. Igazán szép nő lett belőle. Nem meséltünk még neki a bevésődésről. Jake azt mondta, majd ha eljön az ideje. Hihetetlen türelemmel rendelkezik. Én nem bírnám az biztos, bár ennek csak örülök. Tovább maradhat gyerek, mert legbelül még nagyon is az.
Vámpírként meg van az a lehetőségünk, hogy semmit sem kell magunkkal cipelnünk. Így ruhákat sem. Alice második dolga, a ház felújítás után úgyis a vásárlás lesz. Nessie pedig szívesen tart majd vele. Alice mindig mondja is, ebben mennyire nem hasonlít rám. Én azóta sem rajongók az ilyesmiért.
−Jövök! – bele paskolt Emmett vállába elhaladva mellette, majd nevetve ugrott el előle, mikor viszonozni akarta.
−Ezt még visszakapod Nessie! – fenyegette meg vigyorogva. Jól kiegészítik egymást. Nessie imád szórakozni, Emmett meg mindenre kapható. Legalább nem unatkoznak. Jó őket állandóan vidámnak látni. Nessie-t utoljára Charlie temetésén láttam sírni. Azóta csak vidámság vette körbe, nem volt rá oka. Remélem soha nem is lesz.
−Mehetünk! – ugrott a nyakunkba. Sokszor csinálta ezt kicsi korában és még mindig nem szokott le róla. Ezek a vonások teszik őt olyanná, amilyen. Bronzvörös haja az évek soron megnőtt, egyenessé lett. A vért még mindig jobban szereti, de már fogyaszt emberi táplálékot is, mert többször éhezik meg, mint mi. – Anya! Biztos minden rendben van? – az édes mosolya helyét aggodalom váltotta fel.
Elindultunk az erdei házikónk felé. Azaz emlékkép járt a fejemben, amikor utoljára itt jártam. Szintén Charlie temetése előtt. Mielőtt útnak indultunk letakartam mindent és bezártam az ajtót. A kulcsot a lábtörlő alá rejtettem.
−Tudod Nessie! Anyával és velem elég sok minden történt itt még a születésed előtt. – már elég sokszor hallotta az összes történetet a megismerkedésünktől a születéséig. Ezek voltak a kedvenc esti meséi. – Elég furcsa nekünk újra itt lenni. Főleg anyának. Rengeteg emlék köt ide.
−Tudom apa! Csak nem szeretem ilyennek látni. – olyan aggodalmasak tudnak lenni mind a ketten.
Ebben is az apjára ütött. Szépen lassan haladtunk, nem siettünk. Jól esett ez a rohanás nélküli kis séta. Az erdő rejtekében szabadabbnak érezhettük magunkat. A nap lemenőben volt a látóhatáron.
−Megérkeztünk! – Nessie szeme elkerekedett ezekre a szavakra.
−Azta! – végig jártatta tekintetét az egész házon. – Ez fantasztikus. – pördült meg a tengelye körül. Erre nem igazán emlékezhetett. Általában aludt, amikor hoztuk-vittük.
−Örülök, hogy tetszik. Esme-ék kitettek magukért. Nézzük meg belülről is. – javasolta Edward. Végig szótlanul kullogtam mögöttük teljesen elmerülve elmém legmélyében. Ideje volt túllépnem a dolgokon és élveznem a hazatérés örömét, ahogy a többiek. Eddig máshol nem volt otthonunk. Ez az egyetlen hely, ahova valóban hazatérhetünk. Tényleg nagyon fura újra itt lenni. Itt, ahol Edwarddal annyi csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Persze még mindig csodálatos minden éjszakánk, de ez valahogy más. Olyan, olyan… Nem is tudom milyen. Vérpezsdítő. Ezen a helyen voltam a legboldogabb és a legszomorúbb is.
−Van saját szobám, ugye? – iramodott az ajtó felé. Edward kézen fogva húzott maga után. A kulcs ott volt, ahol hagytam. A madár se járt erre.
−Természetesen. Esme pluszba építtetett még egyet, pedig akkoriban nem is számítottunk rád. – olyan szeretettel nézett rá. Teljesen elolvadok attól a gyengédségtől, amit a szemében látok. Ilyenkor még jobban szeretem.
Az ajtón belépve egyenesen lányunk szobája felé vettük az irányt.
−Tessék, a szobád! – nyitottunk be a miénk mellett lévő helyiségbe. Nessie gyors növekedése miatt a kiságyát gyorsan normális ágyra kellett lecserélni. – Most még eléggé kopott. Egy kis felújítás nem árt, de mire feleszméltünk, Alice már meg is csinálta. – ebben tökéletesen igaza volt. A mi házunkat is vastag porréteg fedte. A bútorok ódivatúak, a gardróbban lévő ruhák az idő múlásával szétfoszlottak, elkoptak, rég kimentek a divatból. De Alice-t ismerve ez az állapot nem tart sokáig. Igazi energia bomba, az évszázadok alatt ez egyáltalán nem csökkent, inkább nőtt. – Sajnos, ma még kénytelenek leszünk így tölteni az éjszakát. – engem egy cseppet sem zavart. Bárhol el vagyok, ahol ők.
−Imádom! – ujjongva ugrálta körbe első otthonnak nevezhető szobáját.
−Nem vagy fáradt kicsim? – hosszú volt a mai nap és túl sok új hatás is érte. Neki szüksége van alvásra.
−Egy kicsit. Csak előbb elköszönök Jake-től. – te jó ég! Róla majd nem megfeledkeztem, pedig állandóan körülöttünk téblábolt. Soha nem éreztem tehernek a jelenlétét. Sokat segített, védelmezte Nessie-t és ha kellett minket is. Sokkal tartozunk neki és számára is új ez a helyzet, nem zárhatjuk csak úgy ki az életünkből. Már egészen hozzánk nőtt. Az idők során sok mindenkit elvesztett, nem nagyon van hová mennie. Követtük Nessie-t a nappaliba.
−Nyugodtan behívhatod! – Edward kérdőn nézett rám. – Jake a családunk tagja. Nem lehet könnyű neki sem. Tudod, hogy nincs hová mennie. Ráadásul eddig mindig velünk volt. – elgondolkozott, majd egyetértően bólintott.
−Rendben. Maradhat, de csak, ha a kanapén alszik, mivel itt nincs külön szobája. – vette fel az atyai szigort. Ritkán fordult elő, Nessie szófogadó gyerek volt. Igaz már elég régen elérte a végleges korát, de még csak most kezdett kamaszodni. Testileg gyorsan kifejlődött, lelkileg annál lassabban. Jake pedig semmit sem siettetett. Egyszer sem közeledett úgy feléje. Edwardnak se lehetett rá panasza, mert gondolatban sem utalt rá soha.
−Köszi apa! – pontosan nem tudjuk neki, mit jelent az ő farkasa, de lényegében vele nőtt fel, ezért nehezen van meg nélküle. – Jake! – kiáltott ki az ajtón. Ilyen távolságból is képes meghallani, ha hívja. Nem is telt sok időbe, mire megjelent.
−Baj van? – vizsgálgatta sérülést keresve rajta.
−De, hogy. Csak apa beleegyezett, hogy alhatsz a kanapén. Túl sokat aggódsz. – borzolta össze a haját.
−Ez kedves tőle. – gúnyolódott. Tekintete végig siklott a szobán. Edward arca rezzenéstelen volt. Vajon mire gondolhat most Jake? Olyan rég fordult elő, hogy szerelmem ilyen fejet vágott a gondolataitól. – Egy kissé poros.
−Ne kezdd Jake! – mosolyogtam rá. – Olyan hosszú ideje voltunk együtt állandóan, hogy már hiányoznál, ha nem lennél láb alatt. – öleltem át a derekát, amit viszonzott. Állát a fejemen pihentette. Olyan magas, mint egy óriás.
−Olyan különös újra itt lenni. – nyögte halkan. Sok emlék köti ehhez a városhoz.
−Nekem mondod? – sok mindenen mentünk keresztül együtt ezen a szenthelyen. Edward még mindig nehezen viseli bensőséges kapcsolatunkat, pedig most már tényleg csak baráti szálak kötnek össze minket. Volt ideje megszokni. Ezt viszont tetézi a Nessie-hez fűződő viszonya. A kettő nem ugyanaz, de még mindig van benne feszültség emiatt. Gondolom ez soha nem is fog elmúlni, hisz a kedvese vagyok és Jake-hez valamikor erősebb érzelmi szálak is kötöttek. Az már a múlté. Edward memóriája azonban tökéletes. Nem felejt.
−Hogy érzed magad most, hogy újra itt vagyunk? – erre még nem tudom a választ. Az érzelmeim továbbra is kavarognak. Előbb le kell higgadnom, meg kell nyugodnom. Talán akkor tudni fogom.
−Nem tudom Jake. Egyelőre ne is beszéljünk erről. – átmentem Edwardhoz és a kezemet a derekára tettem. Hasonlóképpen cselekedett. – Nessie fáradt, ideje lefeküdnie. Csak rád vártunk. Továbbra is számítunk rád. Nálunk mindig van helyed, ugye ezt tudod?
−Persze Bella és köszi!
−Semmi se változott most, hogy visszajöttünk Forksba. A család tagja vagy, ahogy eddig is. – nem tudom, miért győzködöm olyasmiről, amivel neki is tisztában kell lennie.
−Ne aggódj Bella! Nagyon jól tudom. Továbbra is egy család vagyunk. Ez természetes. – reméltem is, hogy felfogta. Jó éjt puszit adott Nessie-nek. – Most pedig gyerünk aludni! – lökte a szobája felé.
−Keresek neked ágyneműt. – nem adtam ennek túl sok esélyt. Biztos iszonyú szaguk van. Azt se tudom Nessie, miben fog aludni.
−Jó éjt Jake! – puszilta meg Nessie is őt. – Reggel találkozunk! – indultunk a szobáink felé, lányunk ment elől, mi meg a nyomában.
−Csak még valami! – értetlenül fordultam vissza, Edward meg csak mosolygott. Ebből tudtam, már tisztában van a mondanivalójával. Azért folytatta. – Ez a lakás elég kicsi, ezért, ha kérhetném, fogjátok vissza magatokat! Legalább egy kicsit. – óriási vigyor terpeszkedett a szája szegletében.
−Ne feszítsd túl a húrt Jacob Black, mert megjárod! – lengettem meg a karomat nevetve. Ennyi év után kevés dolog volt, amitől megsértődtünk volna egymásra.
−Aludj jól Jake! – mondta sejtelmesen Edward, aki ettől elfintorogta magát.
Nessie-t bekísértük a szobájába. Amikor felvetettem neki ezt az ágynemű dolgot, azt mondta ezt az egy éjszakát anélkül is kibírja. Ő is tudja, Alice holnap a mi lakásunkat pofozza ki. A következő éjszaka már nem lesznek ilyen gondjaink. Elbúcsúztunk tőle, majd elvonultunk a saját szobánkba.
−Kibírod a ma éjszakát te is ágynemű nélkül? – kiáltottam Jake-nek mielőtt beléptem Edward előtt a szobánkba. Halk morgás volt a válasz. Ezt igennek vettem.
Edward a szobába lépve átölelt, lágyan, de szenvedélyesen csókolt meg. Nyelve cirógatta az ajkam minden szegletét. Ennyi is elég volt, hogy a vágy felforrjon bennem. Végig nyaltam a nyakát. Enyhén megremegett. A póló hamar lekerült róla. Kezem végig siklott izmos felső testén. Borzongás futott végig rajta az érintésemtől. Olyan lágyan simogattam, az ujjaim alig érintették a bőrét. Még most is olyan hatással voltunk egymásra, mint mikor legelőször érintettük a másikat. A vágy egy cseppet sem csökkent. Csak úgy forrt bennünk. A nyakamról a csípőmre siklott a keze. Kellemes bizsergés futott végig most rajtam. A ruháink szélsebesen tűntek el rólunk. Megúszták szakadás nélkül. Volt időnk gyakorolni. A lábamat a dereka köré fontam. Nem volt szükségünk óvatosságra. Mégis szép lassan hatolt belém ezzel fokozva az iránta érzett vágyat. Többet és többet akartam. Minden alkalommal a mennyekben éreztem magam, amikor testünk eggyé vált és közösen értük el a kielégülés piramisát, ami csak ideig-óráig enyhítette a bennünk feszülő késztetést az újabb örömszerzésre. Edwardon kívül soha senkivel nem voltam, de el sem tudom képzelni, hogy bárki mással ilyen jó lenne. Nem is akarom, mert nincs is szükségem másra, csak rá.
Igyekeztünk eleget tenni Jake kérésének is, hisz igaza volt. Az egyik helyiségben a kislányunk alszik, az új helyen biztos nem valami jól, a másikban pedig a legjobb barátom. Tekintettel kell lennünk rájuk is.
−Bella! – egymás karjaiban feküdtünk az ágyon, ami beszívta az idő illatát. Nem volt éppen kellemes. Érzékeny orrunk nehezen viselte. – Te vagy az életem! –most ezt miért mondja? Tudom, mert nekem meg ő. – Ha nehezedre esik itt lenni, akkor nem kell maradnunk. – mindig azt nézi, mi a jó nekem, de nem csak mi vagyunk. Látom Nessie mennyire örül, hogy végre normális lakóhelyünk van. Jake is megkönnyebbült a hazatéréstől, bár még nem tudja mihez kezdjen, hogy álljon a jelenlegi helyzethez. Olyan ritkán találkozott a falkával, most pedig ismét itt van. És már egészen kezdem megszokni az ittlétet. Az évek gyorsan elrepültek, sok mindenkit vesztettünk el. Mi már nem fogunk hozzánk közel állót, hisz családunk minden tagja hallhatatlan. De a falka tagjai újra és újra igen. Jake-nek szerencséje van, mert Nessie szintén hallhatatlan.
−Jól vagyok Edward és nem akarok elmenni innen. Jó újra itt lenni. Csak hirtelen annyi emlék rohant meg, hogy megrémültem. – húztam végig ujjaimat a mellkasán. – De rajtunk kívül senki sincs, aki emlékezzen rá. Ez egy kicsit elszomorított, ennyi. – fölém hajolt és újból szenvedélyesen megcsókolt. Megint szeretkeztünk. Azonban az éjszaka nagy részében beszélgettünk. Megtaláltam néhány régi könyvemet azokat olvastuk, vagy kedvenc ősrégi zenéinket hallgattuk. Mindig eltudjuk foglalni magunkat, ha arra vagyunk kényszerítve, hogy fogjuk vissza vágyainkat. Elég jól megy már.
Kezdett világosodni. Kintről mocorgást hallottunk, így mi is elkezdtünk öltözködni. A régi gardróbomban semmi értelmes cuccot nem találtam, kénytelenek voltunk visszavenni a tegnapi ruháinkat. Ezen Alice ki fog akadni. De hamar orvosolja majd a problémát. Ezeket a dolgokat általában rá hagyjuk. Úgy sincs értelme vitatkozni vele.
−Anya, apa! Bejöhetek? – hallottuk meg Nessie hangját az ajtó túloldaláról. – Ugye nem csináltok semmi olyat? – mégis hogy képzeli ezt? Tudunk uralkodni magunkon.
−Gyere nyugodtan! Persze, hogy nem. – dugta be a fejét félénken. Tudjuk hol a határ. Már csak miatta is.
−Mikor megyünk át a nagy házba? – eddig a többiekkel laktunk egy fedél alatt. Nem lesz könnyű megszoknia ezt a változást. Fölkelt és tömeg vette körbe. Itt viszont csak, mi vagyunk. Ezért is vethette ki ilyen korán az ágy.
Volt, hogy hónapokig csak egy hotelben laktunk, vagy évekig béreltünk egy lakást, de sosem állapodtunk meg. Állandó lakásunk nem volt sehol. Kivéve Forksot, de itt Charlie temetése óta nem járt egyikünk se. Csak Jake, aki néha kénytelen volt hazaugrani, mint például Billy temetésére, amin mi nem lehettünk jelen. Túl feltűnő lett volna. Azaz időszak nagyon nehéz volt a számára. Egy ideig el is vesztette önmagát, de Nessie-nek köszönhetően sikerült visszatérnie.
Edward csak rávett a főiskolára. El is végeztem néhányat. De persze most megint mindent elölről kell kezdenünk. Nessie-t eddig Carlisle tanította, de elérkezett a pillanat, amikor ideje iskolába mennie.
−Mindjárt kész vagyunk és mehetünk. – válaszoltam. Alice már biztos tűkön ül, mert Jake és Nessie miatt nem látja a jövőnket. Nem tudja, mikor érkezünk és jól vagyunk-e. Olyan rég töltöttük a családtól távol az éjszakáinkat.
−Jake meg én előre megyünk. – közölte óvatosan. Eddig is önálló volt, de számára ez a terep még idegen.
−Nyugodtan. – mondta Edward. – Itt szabadon szaladgálhatsz. Mindjárt jövünk mi is. – a lányunk imádja a sebességet, sokat kergetőznek, versenyeznek Jake-kel. – Bármikor vadászhatsz is. Ezért is jó az erdőben lakni. Teljesen elbújhatunk a külvilág elől és önmagunk lehetünk.
Két perc múlva már a nyomukban voltunk. Versenyt futottunk, de Edwardot még egyikünk se győzte le soha. Most is ő ért elsőként a házat jelző fák végéhez.
−Ez aztán a meglepetés. – derült fel az arca. Nem tudtam, mire gondolhatott, de amint kiléptünk a takarásból, megláttam őt.
−Seth! – kiáltottam el magamat örömömben. Ezer éve nem láttam. Azóta jócskán megemberesedett, de azonnal felismertem.
−Bella! – nem törődve senkivel és semmivel futottam oda hozzá és szorongattam meg óvatosan. Nem húzódott el, viszonozta az ölelést. – Jó téged újra látni!
−Téged is Seth! – tagadhatatlanul boldogság töltött el egy régi barát láttán.
−Edward! Jól nézel ki! – fogtak kezet egymással.
−Te is Seth! – láttam Edward is repes a viszontlátás örömétől. Sethtel mindig is jóban voltak, ez az érzés szintén nem csökként.
−Na, végre! Jól hallottam, hogy megjöttetek. Az őrületbe akartok kergetni? – libbent ki az ajtón Alice zsörtölődve. – És, hogy néztek ki? Ideje felújítanunk a ruhatáratokat is, de előbb jöjjön a lakás. Biztos borzalmas állapotban van. – csakúgy özönlöttek belőle a szavak. Ettől olyan imádni való. Jasper persze vele tartott. – Á! Szia Seth! Bocsi, de most rohanok! Később biztos találkozunk még! – viharzott be a fák közé. Estére meghitt lesz az otthonunk. Ez Alice!
−Már el is felejtettem, milyen veletek az élet. Nem unalmas, az tuti. – nevetett felszabadultan. Jó volt őt újra látni. Ugyanolyan vidám, ahogy emlékeztem rá, csak érettebb lett. A külseje kisfiús, mivel nem öregszik, de látszik rajta az idő múlása.
−Nessie! Jól megnőttél! – félénken bújt Jake mögé, pedig nem az a félős típus. Biztos megérezte a farkas szagot. Tökéletes szaglása van. Jake-en kívül nincsenek jó tapasztalatai a farkasokkal és a falkára nem emlékezhet akármilyen jó a memóriája és akármennyit is lebzseltek nálunk annak idején. Összeakadtunk néhány nem igen barátságos példánnyal. De láthatta, mind mennyire örülünk, hogy látjuk. – Jake! Te meg nem is szólsz, hogy újra itthon vagytok?
−Ne haragudj Seth! Csak nem rég érkeztünk és én… − szabadkozott Jake. Fogalma sincs hogyan fogjon hozzá. Rég nem alfáskodott már. Ráadásul nem most volt, amikor utoljára találkoztak.
−Semmi gond. Megértem. Nem lehet könnyű. – mindig is ő volt a legmegértőbb. – Mikor is találkoztunk legutóbb?
−Claire temetésén. – nem épp a legvidámabb alkalmakkor. Jake itt volt mindegyikőjük kedvesének a temetésén. Legalább ilyenkor volt alkalmuk találkozni. Legutoljára, Quil bevésődésének, Claire-nek a temetésén járt itt. Annak pedig már jó hosszú ideje. – Hogy vannak a fiúk?
−Egész jól. Azóta nem vésődtek bele senkibe, ezért nem kellett újabb temetésekre jönnöd. – fájdalom volt a hangjában.
−Tudod, mennyire szerettem volna mellettük lenni. – mi tudjuk a legjobban, akik láttuk milyen nehéz neki ezekben a helyzetekben távol lenni bajtársaitól. De nem tehet róla, hogy nem bírja ki sokáig Nessie nélkül.
−Mind tudjuk. De legalább te szerencsés vagy, mert a tiéd soha sem fog meghalni. – ez igaz, de emiatt nem kell rosszul éreznie magát. Nem ő határozza meg ezt a dolgot. – De képzeld! Végre én is megtaláltam a páromat. Most először. Olyan izgatott vagyok miatta. – jó sok megbeszélni valójuk lehet. Nem az udvar közepén kellene, csak nem akartam megzavarni őket.
−Ez fantasztikus Seth! – igazán örültem ennek a hírnek.
−És mi a neve? – Jake is olyan kíváncsi volt, mint én. Ebben nagyon hasonlítunk egymásra, Nessie pedig ránk.
−Lily. Majd valamikor bemutatom. – nem tudom ez a Lily mennyire jártas a dolgokban, de ha Seth úgy gondolja, mi szívesen látjuk.
−Bármikor Seth! – biztosítottam őt, hogy ennek semmi akadálya. Még mindig ugyanolyan fontos számunkra, mint annak idején.
−Van még valami Jake! – Jake szeme tágra nyílt. Biztos azt hitte most jön a fekete leves. Talán már várta is.
−Sam ismét bevésődött. Jövő héten lesz az esküvő. Próbáltunk értesíteni, csak soha nem értünk el. – nem túl sokat kommunikáltak, pedig farkas alakban elég messziről is meghallják egymás gondolatait. Mi sokszor elég nagy városokban laktunk. Csupán vadászni jártunk erdőbe. Jake-nek nem túl sok alkalma volt átváltozni, akkor sem, ha kedve lett volna hozzá. Nehezen alkalmazkodott. Néha viszont muszáj volt, nehogy ne tudjon többet. Erre jó alkalmak voltak a vadászatok.
−Ez aztán a jó hír! Ki az a szerencsés? – esély sem volt arra, esetleg ismerjük, de ez nem számított. Jake igazán örült ennek a jó hírnek és mi is.
−Emily! – szótlanul, leesett állal meredtünk Sethre.
−Ez valami vicc? – Jake köpni-nyelni nem tudott. Semmi különös nincs ebben a névben. Csak fura, hogy Sam ismét egy Emily nevű nőbe vésődött be. Nessie továbbra sem mozdult Jake mellől. Egy szót sem értett az egészből.
−De hogy! És ezt kapd ki! Nem csak a neve ugyanaz, de ugyanúgy is néz ki. – az aztán a hátborzongató. Milyen lehet, akkor Samnek?
−Komolyan? – még mindig nem akarta elhinni. Seth csak bólogatott. Edwarddal egymásra néztünk. Olyan hihetetlen. Még nem találkoztunk hasonlóval. Ez nem azt jelenti nincs is. Nessie a legjobb példa erre. Előtte se hallottunk hasonlóról, de Alice megtalálta Nahuelt. Akkor ilyesmi mért ne lehetne? A többiek a házban mindent hallottak akaratlanul is. Emmettből hangos kacagás tört fel. Hallottam, Rose próbálja féken tartani. Mintha lehetséges volna.
−De előttük ne említsetek meg semmit és ne is nézzetek rá furcsán, ha találkoztok. Nem tud semmiről. – beleegyezően bólintottunk.
−Nem jöttök be végre? – jelent meg az ajtóban Carlisle. Egyenesen Sethre nézett. – Isten hozott újra nálunk, Seth! – üdvözölte széles mosollyal.
−Köszönöm Carlisle! Csak azért jöttem, mert zajt hallottam és mozgolódást láttam. Mennem kell jelenteni Leah-nak és Sam-nek, hogy csak ti tértetek vissza. Tényleg. Meddig maradtok? – Jake távozásával Leah lett a kapitány. Az alfa továbbra is Jake. Erről a posztról nem lehet leváltani. A távolság miatt ezzel nem nagyon tudott foglalkozni. Sam a másik alfa. Az ő parancsaira is hallgatniuk kellett.
−Egy ideig biztos. – közölte Carlilse diplomatikusan. – Jó újra itthon lenni. – távozásunk óta nem igen lehetett balhé erre felé. Visszatérésünkkel igen nagy esély van ennek a megváltozására is.
−Értem. Örülök, hogy itt vagytok. – majd kiderül a többiek mennyire fognak ennek a ténynek örülni.
–Jake! Össze kellene valamikor ülnünk, megvitatni a dolgokat.
−Egyet értek Seth! Szólj, mikor jó a többieknek!
−Oké! Most megyek, mert már nem tudják, hol vagyok ilyen sokáig. – ő is eltűnt a fák sűrűjében.
Mi befelé vettük az irányt, ahol már vártak bennünket.
−Mi volt ez? – súgta Nessie Jake fülébe. – Mindenki úgy örült ennek a farkasnak, de engem kirázott tőle a hideg.
−Majd később elmondom. – súgta neki vissza. Nem tudom mi értelem ennek. Kitűnő a hallásunk. – Seth pedig a falkám tagja és itt mindenki nagyon jól ismeri és kedveli. Nem kell félned tőle. Még lesz néhány farkas itt, de ezt te is tudod, hisz ismered az összes történetet.
−Akkor is fura volt. – nem eresztette a karját.
−Jó volt Sethtet újra látni. – simultam kedvesemhez.
−Az igaz. – helyeselt lelkesen. Seth üdítőleg hatott rá.
−Miért kint beszélgettetek vele? – kérdezte Carlisle már a nappaliban. Alice nem semmi munkát végzett egyetlen éjszaka alatt. Csillogott-villogott minden, mintha az egész ház tök új lenne. Nem tudom, hogy csinálta, de a bútorok is vadiújak voltak. Lehetetlen, hogy olyan korán bármilyen üzletet nyitva talált.
−Hallottad Carlisle. Sietett. – rendezte le Edward egy egyszerű magyarázattal.
−Kész a tiétek is! – száguldott be Alice a bejárai ajtón, mint egy tornádó. – Tetszeni fog a szobád Nessie. – kacsintott rá. – Olyan igazi csajos.
−Jó, hogy itt vagytok mindannyian. – csak nem történt máris valami? Még egy napja se vagyunk itt. – Kaptam állást a kórházban. – ez nem lepett meg. Szép is lett volna, ha nem. – Nektek pedig sikerült elintéznem, hogy holnaptól iskolába járhassatok. – valahogy nem lelkesedtem ezért a tudatért. Újabb pár év középiskola. Nem rég hagytuk abba egy másik helyen. Nem volt kedvünk főiskolára menni. Helyette kezdhetjük újra a középiskolát. Ez az egyetlen átka a vámpírságnak. – Te is Nessie! – emelte ki őt külön, mivel látta a szomorúságot tündéri arcocskáján.
−Igazán? – erre rögtön felragyogtak a szemei.
−Megvitattuk és úgy döntöttünk, most már elég érett vagy hozzá. – Edward nyakába ugrott. Jake nem lelkesedett az ötletért. Minden percet utált, amit nélküle kellett töltenie, de nem volt hajlandó velünk egy suliba járni. Pedig neki se ártott volna egy kis újabb és újabb művelődés.
−Köszönöm! – mindig vidám típus volt, de ilyen boldognak még nem láttam.
−De van néhány szabály, amit tudnod kell és be is kell tartanod. – folytatta Edward. Nessie még mindig a nyakában csimpaszkodott.
−Az még ráér. Ilyen szakadtan nem mehetünk iskolába. – szakította félbe Alice. – Most pedig irány vásárolni. Ideje felújítani mindenki ruhatárát!
