Sziasztok!
Őszintén megvallva meglepett ez az eredmény, mert hát egy ilyen hosszúságú fejezetet blogon nem lesz könnyű elolvasni. Bevallom, én is szavaztam 2x, két gépről, de mind kétszer arra, hogy három részben kerüljön fel a fejezet, ennek ellenére meglepett az, hogy a legtöbben az egybeni felhelyezésre szavaztak. De legyen így :) A többség szava dönt :) Ha még is bármi gondotok lenne és mégis inkább több részben olvasnátok, akkor szóljatok és kijavítom a helyzetet :) Addig is jó olvasást mindenkinek! Puszi! Zora
/Bella/
Nessie iszonyatosan izgatott lett, hogy végre ő is iskolába járhat, még hozzá velünk.
Alice természetesen az egész családot elrángatta vásárolni. Senkit sem hagyott ez alól kibújni, mert úgy a legegyszerűbb ruhát venni valakinek, ha az illető jelen van.
Ráment az egész napunk, de tagadhatatlanul jól szórakoztunk. Rég volt ennyire felszabadult a hangulat. Nem azt mondom, hogy sehol nem éreztük jól magunkat, de mégis más volt itt, mint akárhol másutt. Mintha egy hosszú útról tértünk volna haza. Csak bennem volt még mindig némi feszültség.
Eszem ágában sem volt elrontani mindenki kedvét az aggodalmaimmal.
−Ez a ruha, hogy tetszik Nessie? – Alice imádott vele vásárolni. Talán még sokkal jobban is, mint Rose-zal.
−Imádom! – lányom az összes ruhadarabra így reagált, amit a nagynénje mutatott neki. A végén kénytelenek leszünk hazáig futni, mert az autóink csak becsomagolt ruhákkal lesznek tele, amiktől mi már be se fogunk férni.
−Alice! Meddig tart még? – nyavalygott Emmett. Ő már a második butik után teljesen kész volt. Az elmúlt évek alatt semmit sem változott. Ugyanolyan nagy mackó maradt, aki imád tréfát űzni mindenből, amiből csak lehet, ugyanakkor a vásárlástól teljesen ki tud borulni.
−Már nem sokáig. Még Nessie-nek kell pár cucc a suliba.
−Jaj, de izgalmas! – ugrált örömében. Ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek. Neki ez új dolog és alig várta, hogy végre kipróbálhassa. Engem már egy cseppet sem töltött el izgalommal. Az első néhány alkalommal még igen, amikor mindig újabb és újabb iskolában kezdtünk elölről mindent. Egy idő után monotonná válik az egész. Az egyik legjobb dolog a családomban, hogy izgalmas, így egyik nap sem unalmas, hanem állandóan változatos, különben rég begolyóztam volna az örökös ismétlődésektől. Mellettük soha nem lehet unatkozni. Ráadásul ott van nekem Edward, aki mindig kitalál valamit, amikor minden kezd elviselhetetlenné válni, na és Nessie, aki már felnőtt, de még sem az. Még csak most kezdi az igazi életet.
Vettünk Nessie-nek néhány iskolai felszerelést, amit persze maga választhatott ki Alice vezénylete alatt. Ő annyira nem tűnik ki az emberek közül, mint mi. A bőre sötétebb, nem annyira fehér, kevésbé csillog, testhőmérséklete normálisnak mondható, kicsit talán magasabb az emberekénél, de nem olyan vészesen, mint Jake-é és dobog a szíve. Könnyen befog illeszkedni. Ettől egy kicsit félünk, mert nem tudjuk, milyen következményei lesznek, mennyire hagyhatjuk ezt a dolgot. Szeretnénk, ha normális életet élhetne, de ennek is meg vannak a határai, hisz mégis más. Őt is csábítja az emberek vére, igaz volt ideje gyakorolni, ahogy nekünk is, de még mindig csak egy gyerek. Az iskola jó erőpróba lesz.
−Alice! Most már tényleg mehetnénk. – noszogatta végre Edward is. Talán rá hallgat. Mi vámpírok soha nem fáradunk el, de ez valahogy mégis a fáradtság érzését keltette bennünk. – Száz évre elegendő cuccot vásároltál Nessie-nek. – ezen elhúzta a száját. De, ami igaz, az igaz. A tények ettől nem változtak.
−Rendben. – túl könnyen beadta a derekát. Azt hittem bele telik majd némi időbe, mire sikerül rá venni a befejezésre. Szerelmemnek jó a meggyőző képessége, ennyire azért még se. – Mára befejeztem. – tudtam, hogy lesz valami hátul ütője a gyors elfogadásnak. Ebben tökéletesen igaza volt. Rengeteg nap áll még előtte, amit vásárlással tölthet. Nem kell egyszerre mindent megvennie. Hol marad akkor a további élvezet? Bár Alice-t nem kell félteni. Mindig ki talál valamit.
−Akkor induljunk végre! – könnyebbült meg Emmett. Alig várta, hogy megszabaduljon innen. – Holnap úgyis új megpróbáltatások várnak ránk. – jót kuncogott viccesnek nem mondható poénján. Mi, meg a megpróbáltatások! Ha vámpírokról van szó, biztos nem az iskola megpróbáltatásaira gondolnának mások. Ránk viszont csak az vár holnap.
Vámpírként soha nem fáradunk el mégis, mikor végre hazaértünk, mindenki megkönnyebbült. Csak Alice és Nessie pörgött tovább, tele energiával. Jó nézni őket. Soha nem fogynak ki a lendületből.
Jake tűkön ülve várta visszatérésünket, mivel az ilyen körutakra ő soha sem kísért el minket. A hideg is kirázta a vásárlás gondolatára. Alice, azért mindig meglepte őt is valamivel, szóval nem szenvedett hiányt semmiben sem.
Nagyon rég volt ilyen sokáig távol Nessie-től, ezért, mikor megérkeztünk, jól észrevehető volt rajta a megkönnyebbülés. A levegőbe kapva pörgött vele körbe, így üdvözölve őt. Persze ennek volt más oka is. Valahogy le kellett ellenőriznie, hogy sérülésmentesen tért-e vissza. Azt hitte jól tudja leplezni az e fajta dolgait, de ennyi idő után mindenki jól ismerte és Nessie-n kívül mindenki tudta, mire megy ki a játék. Persze egyikünk se szólt egy szót se. Ha ettől jobban érzi magát, csinálja. Csak az bosszantott egy kicsit, hogy gondolhatja, hogy hagynánk, bármi baja essen. Ennél azért jobban ismer. A családomért, bármire képes vagyok.
−Hé, Jake! Tegyél le! – nevetett bársonyos hangján Nessie. – Te nagy kölyökkutya! – bújt bele meleg ölelésébe, mikor a lába földet ért.
−Mi van, az összes boltot felvásároltátok? – gúnyolódott sejtelmesen. Ez csak olyan megjátszott dolog volt. A szokásoktól nehéz megválni még, akkor is, ha rengeteg idő telt el. – Már azt hittem haza se jöttök. – támasztotta meg az állát Nessie fején, mosolyogva.
−Hahaha! Nagyon vicces Jacob Black! – felelte Alice tettetett morcossággal. – De most se feledkeztünk meg rólad. Tessék! Ez mind a tiéd! – mutatott a kanapé mellett álló halom kupacra. – Majd később meghálálod. – indult el a lépcső felé Jazz és a saját cuccaival. Természetesen Jasper segített neki. Ugyanúgy tett mindenki.
−Na, azt lesheted! – de Alice már el is tűnt. Kétség se volt afelől, hogy ettől függetlenül hallotta Jacobot. – Most, hogy a francba cipelem el ezeket a másik házhoz? – Jake nálunk lakik, mivel már jó ideje a családunk tagja. Már nagyon régen nem köszöntöttünk magunk között új tagot. Én voltam az utolsó, illetve Nessie és általa Jake. Azóta élünk együtt így.
Jól megvagyunk. Mindennaposak az élcelődések, de ez csak feldobja a hangulatot. Más családok nem tudnának gond nélkül ilyen sokáig együtt élni, de mi meg se tudunk lenni egymás nélkül. Ha csak rövid időre is el kell válnunk, mintha a fogunkat húznák. Nem hiába, hisz minket a szeretet erős köteléke is összeköt, nemcsak az életben maradásé. És egy percre se lehet unalmasnak nevezni a hétköznapjainkat. Persze előfordulnak eseménytelen hetek, hónapok, évek, de minél nagyobb biztonságban vagyunk, annál boldogabb az életünk.
Az olyan pasik mellett, amilyenek nekünk vannak, az élet igen pezsdítő tud lenni minden évszázadban. Az ember azt hinné az örök élet során minden egykori érzés elmúlik és a párjával egyszer csak megunják egymást. Elvégre mindig ugyanazzal lenni kicsit uncsi lehet. Semmi változatosság, mindennap ugyanaz az arc tekint vissza rád. Ez óriási tévedés! Edward még mindig képes olyan érzéseket kiváltani belőlem, amiket előtte még soha. Ennyi idő után is megtud lepni és mindig újabb és újabb arcát ismerhetem meg. Ráadásul nem, hogy unnám, de az évszázadok során a köztünk lévő kapocs ahelyett, hogy lazult volna, még erősebb lett. Jobban szeretem, mint valaha. Soha nem cserélném le másra, meg se fordult a fejemben ilyesmi. Az életem csak mellette, csak vele lehet tökéletes. Na, és persze Nessie-vel, meg a többiekkel. Mi, így vagyunk teljes egészek. Együtt, mindörökre. Egy cseppet sem bántam meg, hogy ezt az életet választottam. A tökéletes élethez tökéletes férj és család dukál.
−Ugyan már Jake! Nem sietünk sehova. Majd többször fordulunk. – hisz még ott voltak a mi cuccaink is, lányunkéról ne is beszéljünk. Neki mindenki másnál több szatyra volt. És ezeket Alice még mindig nem tartotta elegendőnek, mivel a gardróbjainknak csak egy kis részét foglalták el az újonnan vásárolt holmik. Viszont nem tágít addig, míg mindenkié teljesen teli nem lesz annyira, hogy egy tűt se lehessen leejteni.
Meg is beszélték Rose-zal, hogy holnap iskola után másik közeli városba látogatnak el és az ottani boltokat veszik a nyakukba. Alice szívesen vitte volna Nessie-t is, de én ebbe nem egyeztem bele, amiért egyikük sem lelkesedett, de neki bőven elég volt ennyi. Nem akarom, hogy túlzásokba essen, akármennyire is oda van ezekért a dolgokért. Szeretném, ha más hobbit keresne magának.
−Szedelőzködjünk, különben soha nem végzünk. – kedvesem annyi szatyrot vett a kezébe, amennyit csak elbírt. Követtük példáját, de még így se tűnt kevesebbnek a földön heverő csomagok áradata.
−Alig várom, hogy lássam Alice néni, mit művelt a házunkkal. – erről teljesen elfeledkeztem. Biztos nagyot alkotott, mint mindig. Az utóbbi időben már teljesen rá hagytam az ilyesmit. Minden téren kiismerte az ízlésemet, én pedig eléggé bíztam benne, hogy ezt figyelembe is veszi. Csupán csak néhány alkalommal fordult elő, hogy elszaladt vele a ló.
−Akkor induljunk! Derítsük máris ki! – saját stylistunk és lakberendezőnk is volt egyben. Ez olyan luxus, amit nem sokan engedhetnek meg maguknak.
−Hé! Mi van itt? Máris költöztök? – kifelé menet bele botlottunk Seth-be. – Még csak most tértetek vissza. – szélesen vigyorgott, szemében öröm ült. Legalább ő örül nekünk. Napbarnított bőrén esőcseppek csillantak. Testalkatilag is jócskán megváltozott, rendesen megizmosodott.
Nessie most se reagált túl jól a jelenlétére. Megint Jake háta mögé rejtőzött. Mindig ezt tette, ha nem érezte magát biztonságban. Mi neveltük bele ezt. Ha nekünk harcolnunk kellett, akkor Jake volt az, aki vigyázott rá, védelmezte. Kiskora óta így van, ezért már automatikusan erre mozdul.
−Ne, reménykedj Seth! – mosolygott vissza rá féloldalasan szerelmem. Ezzel a mosollyal még mindig úgy le tud venni a lábamról, mintha még mindig az a törékeny ember lennék, aki egyszer, nagyon régen voltam. De nem csak ezzel, hanem minden vele kapcsolatos dologgal. Vele szemben tényleg én vagyok a legtörékenyebb a világon.
−Ne, is mondd! Alice, ugye? – ki se kellett mondanunk, ugyanolyan jól ismer minket, mint azelőtt. – Semmit se változott. – jót nevettünk ezen.
−És nem is fog. – tettem hozzá. Nessie még mindig feszengett. A szemében félelem volt. – Kicsim! Ő itt Seth! – fordultam felé, mikor láttam, hogy köze áll a pánikhoz. – Nagyon jó barátunk. Nem kell félned tőle.
−Nessie! Te félsz tőlem? – lepődött meg. Úgy látszik nem vette észre. – Semmi okod rá. Jacob falkájához tartozom. – nézett rá nyomatékosítva szavait. Szóval ebből a szempontból tényleg nem változott semmi.
−Nessie-nek nincsenek túl jó tapasztalatai a fajtánk beliekkel. – válaszolta Jake. – Párszor összefutottunk néhány, nem éppen kellemes egyeddel. – egyikünk se szívesen emlékszik vissza azokra a pillanatokra. Nem voltak egyszerű harcok. – Rátok pedig nem emlékszik, ezért viselkedik így a jelenlétedben.
−Értem. – gondolkodott el a szavain. – Remélem hamar túljutsz ezen, mert szerintem elég sokszor fogunk találkozni most, hogy a csapatunk vezetője visszatért. – Nessie összerázkódott. Nem lelkesedett túlságosan a dologért.
Még mindig Jake a vezető. Ennek igazán örültem. Legalább nem fogja magát halálra unni, míg mi az iskolapadot koptatjuk nap, mint nap.
−Ne haragudj Seth, de mennünk kell, egyébként nem végzünk a cuccok áthordásával.
−Oké! Csak azért jöttem, hogy szóljak, Sam üdvözöl titeket itthon és azt üzeni a szövetség továbbra is fennáll, emiatt nem kell aggódnotok. – ki gondolta volna, hogy Sam ilyen jól fogadja majd visszatérésünk hírét. Ez kellemes meglepetés volt.
−Mondd meg Samnek, hogy nagyon hálásak vagyunk a kedves fogadtatásért. Akkor ezek szerint a határvonalak is újra érvényben vannak. – ez kijelentés volt Edward részéről. Seth csak bólintott. – Rendben. Köszi a tájékoztatást Seth! Azért annyira még se örülhetnek nekünk, ha mindig téged küldenek hírnökként.
−Mindig szívesen jövök, hisz tudjátok, ezért jöttem én. A másik dolog, amiért itt vagyok – nem fejezte be még, zavartalanul folytatta tovább. Nessie egyre türelmetlenebb lett. –, mindenki nagyon szeretne már találkozni veled Jake. Főleg Embry és Quil. Ma estére gyűlést hívtunk össze. Jó alkalom lesz megvitatni azt is, hogyan tovább most, hogy visszatértél. Eljössz? – kérdéses se volt. Jake végre együtt lehet a fajtájával, nem kénytelen állandóan a mi vámpírtársaságunkat élvezni.
−Ki nem hagynám! – pacsizott le vele.
−Akkor La Push-ban éjfélkor, a tanácskozási helyen. – de rég volt már odalent. Nem tudom, mi játszódhatott le benne, hisz az utolsó temetés óta nem járt arra.
−Ott leszek. – biztosította róla Seth-et, aki el is tűnt, megvinni a híreket a többieknek. Nessie fellélegzett távozása után.
−Menjünk most már haza! – sebes léptekkel indult meg a házunk felé vezető ösvényen. Én is remélem hamar túljut ezen. Névről, ha nem is személyesen, ismernie kell a falka összes tagját. A gyermekkori esti meséiben nem csak az Edwarddal való kapcsolatom volt a téma, hanem a Jake-kel és a falkával kapcsolatos dolgok is.
Valami más is lehet a háttérben, ha így felborzolja őt Seth jelenléte, mikor ránk üdítőleg hat. Igaz, ő csak elmondásokból ismeri, míg nekünk vannak vele személyes élményeink.
−Ugye nem akarsz elmenni este? – meglepett ez a kérdés még Nessie részéről is.
−Miért ne akarnék? – Jake-t is váratlanul érte, meglepetten nézett rá.
−Mert veszélyes lehet. Mi van, ha csapda? – Edwarddal összenéztünk. Amikor kicsi volt minden gondolatát látta. Da ahogy nőtt ez úgy csökkent. Csak olykor tud olvasni a gondolataiban. Igazság szerint nem tudjuk, hogy működik. Valamikor tud, valamikor nem. Ezért őt is váratlanul érte Nessie megállapítása.
−Ezt nem mondhatod komolyan Nessie! – torpant meg Jake. Nessie nem volt rest farkasszemet nézni vele. Már a házunk előtt álltunk. – Ők a barátaim. – komolyan mondom én sem értem a saját lányom viselkedését.
−Pont azért. – lányom nagyon makacs, nem hagyta magát. Képes lett volna meggyőzni Jake-t a saját igazáról, de ezt nem nézhettem tétlenül. Hozzájuk tartozik, ott vannak a barátai, akikkel „ezer éve” nem találkozott. El kell mennie.
−Ezt, most hagyd abba, Nessie! – kicsit ingerül lettem, amiért nem épp fer módon próbált a bájaival Jake-re hatni. Mondjuk ezzel ő még nincs tisztában, de akkor is. Bele se merek gondolni, mi lenne akkor, ha tudná milyen hatást tud Jake-re gyakorolni. – Jake jól mondja. Ők a barátai, ahogy nekünk is és már nagyon régen nem látta őket, ezért igenis el fog menni. – soha nem használtam emelt hangnemet vele szemben, de ez a helyzet megkövetelte. Jake képes és nem megy el, ha Nessie kéri.
−De anya… − próbálkozott volna tovább.
−Erről nem nyitok vitát. – előkotortam a kulcsot állandó rejtekhelyéről, a lábtörlő alól.
−Mi lenne, ha ezt a döntést Jake-re hagynátok? – avatkozott közbe Edward. Tökéletesen igaza van, de ő is nagyon jól tudja a köztük lévő kapocs milyen erős, legalábbis Jake részéről, ezért hallania kellett más véleményt, mielőtt Nessie aggodalma miatt, téves döntést hozna.
−Köszönöm Edward! – tettetett meglepett arcot vágott, amiért Edward segített neki. – Nézd Nessie! Nincs miért aggódnod! Tudod, hogy akkor is találkoztam velük, amikor nagyon messze jártunk innen. – lépett közelebb hozzá, de teli kézzel szavaknál többet nem igen tehetett a megnyugtatására. – Ők most is ugyanúgy a családom, akiket nagyon régen láttam és nem tagadom, borzasztóan hiányoztak. Nekem, ahogy a szüleidnek is, furcsa újra itt lenni. Rengeteg emlékünk van erről a helyről, sok élmény ért itt minket. És mindennek részese volt a falka is. Bízom bennünk és remélem a későbbiekben te is fogsz majd, mert most, hogy visszatértünk ide, ismét az életem aktív résztvevői lesznek. De ettől köztünk nem változik semmi. Ugyanolyan fontos vagy nekem, mint eddig. – szemei melegséget árasztottak. Bárki belenézett volna gyönyörű barna, csillogó szemeibe, minden kétsége elszáll. Kivéve Nessie-t. Olyan régóta, úgymond állandó partnerek – még nem a szószoros értelemben –, hogy nincs könnyű dolga. Rá nem hatnak a szokásos módszerek, amik másokat simán levennének a lábukról.
−Menjünk be végre és ott folytassátok tovább. De azt se felejtsétek el, még jó párszor fordulnunk kell. – tárta ki előttünk az ajtót kedvesem. Semmit nem vesztett megnyerő modorából. Ugyanaz az úriember, aki mindig.
−Oké, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – vágta be a durcát. Örömmel láttam, hogy ezzel most nem sokra megy. Túlságosan elkényeztettük volna? Nem hiszem. Egyedül Jake-kel ilyen akaratos, akit születése után azonnal kisajátított magának.
−Hogy te milyen makacs tudsz lenni! – húzódott szélesre a szája, arcvonalai ráncokba szaladtak.
−Mi van? Feszültség a paradicsomban? – lépett ki a fák takarásából kuncogva Emmett.
−Gondoltuk, segítünk a cipekedésben, mivel már végeztünk a sajátunkkal. Nem volt nehéz dolgunk. – szorosan a nyomában Alice jött. Őt követte Rose, Esme és Jazz, szintén teli kézzel. Azt hiszem nem is lesz szükségünk több fordulóra. – Még be se mentetek? – méltatlankodott kedvenc nővérem.
−Még nem volt rá alkalmunk, de épp most készülünk megtenni az utolsó lépést. – végre beléptem a nappaliba. A csodálkozástól teljesen leesett az állam. A nappali le lett választva, így bárkit, aki belépett egy előszoba fogadott, ahova a kabátokat, cipőket, ehhez hasonlókat lehetett pakolni, amikor a lakásba tér valaki.
Tovább haladva egy kisebb, de annál szebb nappali tárult elénk.
−Azta! – Edwardtól se tellett több, annyira el volt varázsolva, ahogy mindannyian. Mindenhol hangulatvilágítás égett, megadva a kellő hangulatot halványan bevilágítva a helyiséget. A bútorok ki lettek cserélve, a régiek helyére vadiújak kerültek. Fogalmam sincs honnan szerezhette őket, hisz bútorokat vásárolni nem voltunk és a felújítást még indulás előtt csinálta. A falak aranyszínben pompáztak.
A könyves polcokon a régi könyvek mellett, újak is virítottak. Legalább lesz, mit olvasnunk a hosszú éjszakák alkalmával. Az egyik szekrény közepén volt kihagyva hely a televíziónak, így az került oda. Előtte a kanapé két kétszemélyes fotellel. Balra tőlük sok személyes étkező asztal, azzal szemben pedig icipici konyha. Na és ott volt még a Jake számára kialakított kis rész is, ami egy elhúzható válaszfallal volt elkülönítve, behelyezve neki egy egyszemélyes ágy, két szekrény, az ágy mellett egy éjjeliszekrény.
−Alice! Ez csodálatos. – nem tudtam betelni a látvánnyal. Biztos voltam benne, hogy megéri rábízni. Mostanában nem esik túlzásba, de még magát is felülmúlta.
−És még nem is láttad a hálószobákat. – lelkendezett. – Bocsi Jake, de ilyen kis helyből csak ennyit tudtam kihozni neked. Idővel majd építünk plusz szobát az épülethez. – Nessie-re se számítottunk, hát még rá. Így is örülhetünk, hogy sikerült megoldani. Engem húzott maga után a hálószobák irányába.
−Köszi Alice! Nekem ez is tökéletesen megfelel. – Jake-t soha sem érdekelte az ilyesmi. Ennyi idő után is nehezen fogja fel, hogy a tervezgetésnél róla sem feledkezik el senki. Azt pedig nem hagyhatjuk, hogy azon a kis helyen szorongjon, ezért egyet értek Alice-szel. Szükségünk van még egy szobára.
−A kutya bárhol elalszik. – gúnyolódott Rose. Az ő kapcsolatuk, azóta sem az igazi.
−Fogd vissza magad szőkeség! – vicsorgott rá. Bár már korántsem olyan rossz, mint egykor. Megtanulták elviselni egymást és együtt élni.
−Megnézhetem végre a szobámat? – türelmetlenkedett Nessie. Alig várta, hogy sorra kerüljön.
−Mi akkor nem is zavarunk tovább. – szólalt meg Esme. – Ha van kedvetek, később még átjöhetnétek egy kicsit. – megpuszilta Nessie-t majd a többiekkel együtt távozott. Csak Alice maradt, aki látni akarta munkájának a hatását. Most már nem engem ráncigált, hanem Nessie-t tolta maga előtt.
Beléptünk a szobájába. Tátva maradt a szánk. Pont olyan csajos volt, ahogy Alice mondta. A falak halvány lila és halvány narancsszínben pompáztak. A szoba közepén kétszemélyes, baldachinos ágy, rajta halvány rózsaszín, virágmintás ágynemű. Mellette éjjeliszekrény.
Az óriási gardróbról ne is beszéljünk, ami nemsokára nem lesz olyan kihalt. Könyves polc sorakozott a fal mellett, rengeteg könyvvel, cd-val, dvd-vel és egy hatalmas hifivel. Az ablak alatt egy íróasztal állt laptoppal. A szoba közepén kerek asztal, székekkel körbe véve, az ajtótól balra pedig sarok ülőgarnitúra. Teljesen Nessie-re volt szabva az egész.
−Ó! Alice néni! Köszönöm! Ez fantasztikus. – ugrott a nagynénje nyakába, a másik pillanatban hanyatt vágta magát az ágyon és a plafont bámulta. Végre van egy saját, önálló birodalma, ami tényleg csak az övé. Azaz öröm, amit az arca tükrözött, leírhatatlan volt. Már csak ezért is megérte hazatérni.
Magára hagytuk, hadd élvezze a saját szoba adta lehetőségeket. Nessie szobájából kilépve, szemben volt az illemhelyiség Jake és Nessie számára, mert nekik vannak ilyen jellegű szükségleteik, az mellett pedig a fürdőszoba. A mi szobánkon volt a sor. Alice élvezte, hogy ilyen óriási sikert aratott mesterműve.
Ahogy beléptünk, hirtelen nem is találtam a megfelelő szavakat. A szoba közepén szintén kétszemélyes, baldachinos ágy állt. A falak halványkékek. Az a jó ezekben a színekben, hogy egyik sem túl erős egyik helyiségben sem. Az ágynemű lilás színű. A fal mentén nálunk is könyvespolcok sorakoznak, amik roskadásig tele vannak könyvekkel. Köztük hely van szorítva egy nagy hifinek, cd-éknek, dvd-éknek. Az ágy mellett, az ablak alatt itt is íróasztal ékesítette a szobát laptoppal. Nem sokkal tér el Nessie-étől, de felnőttesebb. Az ágy előtt egy kis üveglapú asztalka van, mellette, két oldalról hozzáillő fotellel. A bejárati ajtó mellett balra egy emlékszekrény mindenféle régi emlékekkel, fényképekkel, dísztárgyakkal, régen kapott apró ajándékokkal. Egyszerűen az egész fantasztikus.
Ez Edward, Bella és Nessie lakása,
ahogy én elképzelem és nem, ahogy
az eredetiben, az író :)
−Alice! Ez hihetetlen! Nem tudom, hogy csináltad, de ez óriási. – öleltem meg őt, amiért ilyen rövid idő alatt ennyire káprázatos munkát végzett.
−Szóval akkor tetszik? – úgy kérdezte, mint akinek kétsége van efelől.
−Még, hogy tetszik? Imádom! – és ez igaz is volt. Alice kissé ideges, ha nekem csinál valamit, mert eléggé kiszámíthatatlan vagyok, mikor mi tetszik. – Neked mi a véleményed, szívem? – fordultam Edwardhoz, aki eddig csendben vizslatta az új környezetet.
−Tényleg szuper munkát végeztél, Alice! – dicsérte meg ő is.
−Na, látod! Mindkettőnknek nagyon tetszik. – nyugtattam meg ugrabugráló nővérkémet.
−Akkor jó! Nagy kő esett le a szívemről. Olyan nehéz neked örömöt szerezni. – mosolyodott el. Ez nem is igaz. Sokat változtam. Nem hagynám rá az ilyen munkákat, ha nem bíznék abban, hogy tetszeni is fog, amit csinál. – Magatokra is hagylak. Holnap reggel találkozunk! – á! Belegondolni se akartam mi vár ránk, de ezen a helyen a suli is másképp hatot. Bár az ismerős arcok nélkül nem lesz ugyanolyan. De már semmi sem az.
−Jake! – néztem be újonnan ki alakított kuckójába. Megakartam volna kérdezni, mi a véleménye Alice ténykedéséről a számára. Javában durmolt. Pedig ő az egyetlen, akinek nem kellett részt vennie a vásárlás hadjáratban. Ez is hozzá tartozik a személyiségéhez, mindig is nagy alvó volt. Visszatértem a nappaliba és gyönyörködtem praktikus elrendezésében és kialakításában.
−Anya! – jelent meg a hátam mögött Nessie. Nem túl sokáig bírta a magányos bezártságot. Nincs hozzászokva, nem tudja még magát lefoglalni, de mindig, minden korszakban tanulunk valami újat. – Korán van. Átmehetek még a nagyiékhoz? – kora este volt, a nap éppen lemenőben.
−Persze. Csak ne felejtsd el, hogy holnap iskola. Gondolom nem akarsz elkésni az első napodon. – ez a veszély nem fenyegeti. Igen nagy előny, ha a családban egy-két főn kívül senki sem alszik. Nessie kevesebb időt tölt alvással, mint Jake. Nincs akkora igénye rá, de képes elfáradni, és ha későn fekszik annyival később is kel.
−Rendben. – puszilt meg. Kész hölgy, de mégis sokszor olyan gyerek. Akaratos, makacs, olykor hisztis. Ritkán, de előfordul. Mindezeket Jake-kel szemben használja előszeretettel, mintha a tulajdona lenne. Jake-t ez nem zavarja. Ebből a szempontból kissé fura ez a bevésődés dolog. Általában mindent megtesz neki, ha még sem, akkor durcizik, persze nem túl sokáig bírja, de Jake-nek ez kész kínszenvedés és ezt tudja is. Még sincs teljes mértékig tudatában a Jake-re való hatásával.
−Jake?
−Hadd aludja ki magát! – legalább rám hallgat és így néha Jake-nek van egy kis nyugta. Amúgy is hosszú éjszaka vár rá. – Nélküle is át tudsz menni. Nem? Nincs olyan messze a nagy ház.
−Oké! – nem volt oda az ötletért, ahogy az várható is volt. Jake se lesz túl boldog, ha felébred és Nessie sehol. Elválaszthatatlanok. Ideje egy kis időt eltölteniük külön is, de Jake-t ismerve, addig úgy se ébred fel, amíg Nessie távol van.
Nessie elment én pedig visszatértem Edwardhoz a szobánkba. Épp a fotelban ült és olvasgatott. Amikor beléptem, felnézett.
−Minden rendben? – az ölébe fészkeltem magam és a mellkasán pihentettem a fejem. Erről a szokásomról nem voltam hajlandó lemondani, nem mintha Edward bánta volna. Még emberkoromban ivódott belém.
−Igen. – sóhajtottam egy kicsit. Valami aggasztott, de pontosan én magam se tudtam mi. – Nessie átment a nagy házba.
−Hallottam. – villantotta rám azt a szexi féloldalas mosolyát. – Élvezi, hogy van saját birodalma, de ez idáig nem igen volt egyedül, a család egész élete során körbe vette. Nehéz neki megszokni az új helyzetet, hiszen soha nem töltöttünk el sehol túl hosszú időt, ezért jobban szeret odaát lenni. De még csak nemrég jöttünk vissza. Idővel kevesebbet fog átjárni. – próbált vigasztalni. Nem értettem hova akar ezzel kilyukadni.
−Nincs semmi bajom azzal, hogy Nessie a családunkkal van, hisz az időnk nagy részét mi is ott töltjük.
−Akkor mi a baj? – Edwardot nem lehet átverni. Már túl jól ismer.
−Én se tudom. Csak rossz előérzetem van. De ne is figyelj rám. Nem akarom elrontani az örömötöket és a jó kedveteket. – lágy csókot leheltem ajkaira, amit szenvedélyesen viszonzott.
−Hogy ne figyelnék rád! – húzta fel a szemöldökét. – Te vagy az életem. Meg Nessie. – tette még hozzá.
−Nekem pedig ti! – öleltem meg. A nyakához dugtam a fejemet. Jó mélyen beszívtam jellegzetes bódító illatát. Nem tudom meddig ülhettünk így, de nagyon kellemes volt. Aztán zajt hallottunk odakintről.
−Anya, apa! Megjöttem! – kiabálta Nessie!
−Szia kicsim! – léptem ki, hogy üdvözöljem. Edward is velem tartott. – Mi újság odaát?
−Szuper a hangulat. – nevetett fel. – Emmett löki a süket dumát. Rose állandóan dorgálja is emiatt. Csak a szokásos, de nagyon viccesek. A nagypapa megint kutat. De, hogy mit azt nem tudom. A többiek meg beszélgetnek.
−Mi ez a zaj? Már aludni se hagyják normálisan az embert? – mérgelődött Jake kómásan előbotorkálva.
−Ugyan Jake! Valld csak be, hogy nélkülünk nem tudtál volna felkelni, pedig mindjárt indulnod kell a találkozóra. – Nessie erre elfintorogta magát.
−Csak szeretnéd, Bella! – húzta gúnyosnak látszó mosolyra a száját.
−Akkor elmész? – kérdezte Nessie csalódottan.
−Azt hittem ezt már megbeszéltük. – lépett közelebb és zárta a karjaiba. – Nem lesz semmi baj.
−Oké. De én szóltam. – idegesít, hogy nem tudom, mi játszódik le benne, miért ilyen ellenséges.
−Valami gond van, Nessie? – kérdezte meg Edward azt, ami engem egy ideje kínzott. Azt szerettem volna, ha magától fordul hozzám, ha valami problémája van.
−Semmi. – indult meg a szobája felé. – Lefekszem. Reggel korán kelek.
−Jó éjt kicsim! – pusziltuk meg mind a ketten.
−Akkor én mentem is. Jó éjt mindenkinek! Reggel találkozunk Nessie! – az utolsó szavait azért csak Nessie-hez intézte, mert mi úgyis halljuk majd, ha megjött. Én meg úgy se fogom hagyni addig, amíg mindent el nem mesél.
Nessie sértődötten vágta be a szobájának az ajtaját. Edwarddal mosolyogva néztünk össze. Jake csak egy nagyot sóhajtott Nessie makacsságára, majd távozott. Remélem ez nem vet majd árnyékot a barátaival való találkozására.
Mi is bevonultunk saját kis birodalmunkba, hogy hasznosan töltsük az előttünk álló éjszakát.
/Jake/
Annyi mindent történt az elmúlt években, sok mindenen mentünk keresztül még az igazi otthonunktól is távol. Az élet sehol sem kímélt minket, de mi kitartottunk egymás mellett. Még én is, aki vámpírok oldalán harcoltam, őket védelmezve más vámpírokkal és a saját fajtámmal szemben. Mindezt miért tette egy vérfarkas? Azon a napon, amikor azt hittem Bellát örökre elvesztettem a benne a növekedő kis szörnyeteg miatt, olyan történt, amire soha sem számítottam. Megláttam tündéri arcocskáját és nem volt menekvés. Az élet furcsa fintora, hogy egykori szerelmem és ellenségem közös gyermeke lett bevésődésem tárgya. Hát ezért harcolok én velük és követem őket bárhová is vezessen útjuk.
Most, hogy visszatértünk oda, ahol minden kezdődött, az otthonunkba, furcsa érzések kavarognak bennem. Utoljára Claire, Quil bevésődésének temetésén jártam itt. Azóta csak nagy ritkán tartottuk a kapcsolatot a falkával. Forksban, távozásunk óta semmi érdemleges esemény nem történt. A Cullen család elköltözésével az összes vámpír kivonult innen, mintha sohasem jártak volna itt. Visszatérésünkkel mindez valószínűleg változni fog. Úgy vonzzuk a bajt, mint mágnes a vasat.
Újra teljes jogú tagja lehetek a falkámnak, eredeti pozíciómban. Ismét alfa lettem, ahogy a lábamat erre a földre tettem. Ezt a jogomat soha sem vesztettem el. Épp a tanácshely felé tartok, hogy újra részt vegyek az alfasággal járó feladatokban. Csapatomnak jó vezetője volt Sam és Leah. Ez abból is látszik, hogy mindegyikük épségben van, senki sem szállt ki, hogy akkor ő mostantól nem csinálja tovább pedig sokkal több mindenkit vesztettek el, mint én. Össze is vesztem a kis körutazásom miatt Nessie-vel. Nem értem mi baja lehet. Seth jelenlététől egyenesen idegbajt kap. Pedig mindig is kedvelte a vámpírokat a többi társammal ellentétben. Vajon mi lappanghat a háttérben? Miért viselkedik így Nessie? Jó lenne néha bele látni a fejébe, de erre még Edward sem képes mindig.
Nessie gyönyörű, fiatal nővé érett, igaz még csak most éli kamasz korát, hisz ő tovább lehetett gyerek a többiekhez képest. Néha nem tudok eligazodni rajta. Soha nem lehet tudni mitől borul ki. Most épp azon akadt ki, hogy találkozom a rég nem látott barátaimmal, akikről el nem tudom képzelni honnan vette, hogy veszélyt jelentenének rám. Már annyiszor hallotta az összes régi történetet Edward és Bella szerelméről, a velem és a falkával való kapcsolatáról, hozzám és hozzájuk fűző viszonyáról. Megértem, hogy fél az idegen farkasoktól, hisz rossz élmények fűződnek hozzájuk, de őket már gyerekkorom óta ismerem, legtöbbjükkel együtt nőttem fel. Nagyon jól tudja mennyire hiányoztak és nehezen viseltem a távollétet tőlük, de alkalmazkodtam, mert Nessie nélkül egyáltalán nem bírtam volna ki. Nem volt könnyű egyedüli farkasként nyolc vámpírral együtt élni. De Nessie-ért bármire képes lettem volna és már elég jól is megy. Komolyabb sértegetések nélkül megférünk egymás mellett. Rose az, akivel még előfordul egy-egy kis összezörrenés. Az évtizedek során megtanultunk egymás mellett élni
Nem zavar a jelenlétük, a szaguk, bár még mindig nem nevezném magam családtagnak, akkor sem, ha ők teljes mértékig befogadtak és úgy tekintenek rám. Legfőbbképpen Nessie miatt teszik.
Egyelőre ő semmit sem tud az engem hozzá fűző erős szálakról. Azonban egyre többször fordul meg a fejemben, hogy itt lenne az ideje beavatni. Edward sokszor szúrósan is néz rám emiatt, amit Bella nem ért, mert a köztünk lévő csipkelődések jócskán csökkentek és már-már alig fordulnak elő. Talán öregszünk, vagy csak belefáradtunk és inkább szó nélkül elviseljük egymást. Így is ott van nekünk Emmett, aki helyettünk is megteszi azt, amit kell. Beszólásoknak nincsen híján. Ezen senki sem lepődik meg.
Tudom, hogy Nessie nagyon fiatalnak számít a korához is képest, ezért semmit sem szeretnék elsietni. Nem is vagyok benne biztos, hogy tisztában lenne ennek a dolognak a komolyságával és a súlyával, főleg rám nézve. Igyekszem vele szemben nem elveszíteni a fejemet. Még egyszer sem fordult elő az ellentétje. Az önuralmamat, neki köszönhetően, totálra fejlesztettem. Nagyon kevés dolog tud kihozni a sodromból. Ez Belláról nem igen volt elmondható. Ó, mennyiszer veszítettem el a fejem, ha róla volt szó. Az előítéletesség is rendesen munkálkodott bennem.
A legrosszabb az, hogy nem tudom Nessie milyen érzéseket táplál felém. Elválaszthatatlanok vagyunk, egyikünk se tud meglenni a másik nélkül, de eljött az, amikor nem tölthetjük minden időnket egymással. Én már most elég nehezen viselem, a gondolattól is kész vagyok. Az iskoláról is ne beszéljünk. Egyáltalán nem tartom jó ötletnek. Magam sem tudom miért. Talán mert félek, hogy el fogom veszíteni, ahogy Bellát is. Ezt az egyet nem élném túl, ebben biztos vagyok. Nessie nélkül semmi vagyok, nincs értelme az életemnek. Nem tudom, mikor lettem ennyire érzelmes, de már olyan régóta várok rá. Ha most veszíteném el, egy világ dőlne össze bennem.
Én vagyok a legjobb barátja, ahogy annak idején Bellának. A mi helyzetünk azonban más, mint, ami akkor volt. Nessie-be belevésődtem és ezen, senki és semmi nem tud változtatni. Nekem ő az egyetlen igazi és örökké az is lesz. Ő viszont dönthet másképp, ezért is vacillálok annyit azon, hogy elmondjam neki vagy sem. Ha beavatnám, akkor milyen irányba változna a kapcsolatunk? Változna egyáltalán vagy csak mindent elrontanék? Nem akarok semmit sem rákényszeríteni. Úgy érzem ehhez az egészhez még nem elég érett. Kislányos hisztijei is ezt bizonyítják. Én pedig nem tudok ellen állni neki. Bármit kér, azonnal megkapja. Ilyen az igaz szerelem. Amikor nem érdekel az, mi van veled, csak neki jó legyen, amikor a csillagokat is lehoznád neki, ha ettől lenne boldog. Nem érdekel más csak az, hogy biztonságban legyen és boldogan élhessen. Amikor azt érzed, érte bármire képes lennél. Minden gondolatod csak körülötte forog és már a látványától is öröm lep el, pedig még meg sem szólalt.
Nem szeretek ellent mondani neki még akkor sem, ha nekem van igazam, mert ki nem állhatom, ha csak egy percre is haragban kell lennem vele.
Az előbb is vitatkoztunk, amiért elmegyek az éjféli találkozóra a falkával. Rendesen bevágta a durcát. Remélem, hamarosan lecsillapodik és belátja, tök fölöslegesen aggódik, semmi oka rá. Azért ugyanakkor tetszik is, hisz ezek szerint fontos vagyok neki és nem csak, mint háziállatot tart. Ezzel kicsit mégis elbizonytalanított. Talán jobb lett volna, ha otthon maradok. De Bellának kellett igazat adnom. Most először fordult elő, hogy valami olyasmit teszek, ami nem tetszik neki. Persze kisebb összezördülések mindig vannak, mert hol nincsenek?
A falka tagjai nagyon régi barátaim és látnom kell őket. Nessie pedig majd lehiggad, ahogy mindig.
Megviselt a hazatérés. Láttam, Bella is hasonlóképpen van ezzel. Sok mindenkit elvesztettünk, akiket valaha szerettünk. Forks rengeteg régi emléket idézett fel bennem, és biztos voltam benne, hogy Bellában is.
Mennyi minden történt velünk itt! Furcsa volt visszatérni, ugyanakkor jó érzéssel is tölt el, hogy újra itt vagyunk. De jó tudni, van, ami nem változik.
Rég futottam ilyen felszabadultan. Az is rég volt, hogy akkor változhattam farkassá, amikor csak kedvem tartotta. Sokszor, nagyvárosokban éltünk és csak a vadászatok alkalmával mentünk erdőbe. Nehéz időszak volt erre rá állnom, de egy idő után ez sem okozott gondot. Mindig megtaláltam a módját.
A fiúk ugyanúgy itt vannak, mint egykoron. Gondolom semmit sem változtak, csak egy kicsit megemberesedtek, mint Seth. Hogy az a gyerek mennyit változott! Rengeteg élettapasztalatot szerezhetett.
Futok, futok, a gondolataim a múltban kalandoznak. Gyorsabb sebességre kapcsolók, szeretnék mielőbb odaérni. Nagyon izgatott vagyok már. Egyedül Nessie borús arca vet árnyékot örömömre. Ha nem békében válunk el, sokkal idegesebb szoktam lenni a kelleténél. Nem bírom elviselni, ha haragszik rám. Feldúlt leszek tőle. Ráadásul nem igen fordult elő, hogy hosszabb időre távol lettem volna tőle. Éjszaka mindketten aludni szoktunk, napközben meg együtt lógunk. De újabb változás előtt állunk, amik az olyan hosszú életűeknél, amilyenek mi vagyunk, elkerülhetetlenek.
Nessie holnaptól iskolás, ahol úgy sem lehetek majd vele. Kivéve, ha tanulásra adom a fejem. Bella mindig mondja is, hogy rám is rám férne egy kis információfrissítés. Valahogy én meg az iskola nem bírjuk egymást, így szó sem lehet róla, hogy én tanulás céljából, bármikor is átlépjem a küszöbét. Nagyon jól megvagyok anélkül, hogy bármit is elölről kezdjek. Nem is tudom ők, hogy bírják. Pocsék lehet állandóan elejétől kezdeni az egészet. Tudom, ez is az álcánk része, de örülök, hogy nekem ebben nem kell részt vennem.
Ahogy közeledtem az ismerős hely felé, egyre több régi emlék rohamozott meg. A fejem majd belesajdult az áramlatba.
Láthatóvá vált a tábortűz fénye. Közelebb haladva, egyre több alakot pillantottam meg. Mindenki jelen volt és csak rám vártak. Izgatottan nyüzsögtek. Érzelmi állapotom nekem is felfokozott állapotba került.
Mielőtt kiléptem, hogy szembenézzek velük, még gyorsan alakot váltottam, és már emberként jelentem meg előttük.
−Hé, Jake! – vetette rám magát Embry, akit Quil követett.
−Szevasz haver! De jó téged újra látni. – köszöntött Quil is örömtől duzzadó arccal.
−Isten hozott itthon! – üdvözöltek felváltva a többiek is. A falka száma nem nőtt, hisz nem volt új fenyegetettség a láthatáron, de nem is csökkent.
−Helló fiúk! – köszöntöttem őket. Öröm töltött el, hogy újra láthatom a legjobb barátaimat, akik mit sem változtak. Ugyanolyan kamaszos képpel tekintettek vissza rám.
−Te jó ég! Ember! Te semmit sem változtál. – mért végig alaposan Embry.
−Ti sem! – böktem meg játékosan.
−Örülünk, hogy újra itt vagy, Jake! – nyújtotta a kezét Sam, amit én szívélyesen el is fogadtam. Most éreztem csak igazán, megérte hazatérni.
−Üdvözlünk itthon, főnők! – Leah semmit sem változott. Ugyanolyan ellenszenves és kibírhatatlan, mint mindig. Ezt már ránézésre is simán megtudtam állapítani. Ő még mindig nem talált rá a nagy Ő-re. Talán tényleg csak a férfiaknak adatott meg ez a kiváltság. Igaz nem úgy néz ki, mint aki ezt nagyon bánja. Élvezheti a szabadságát.
−Köszi Leah! – mosolyogtam rá kedvesen. Most még az ő csipkelődése sem tudta elrontani a jó kedvemet.
−Na és Seth! Mikor ismerhetem meg végre azt a szerencsés lányt, aki elnyerte a szívedet? – hangos fintor hagyta el a csoport száját. Nem tudtam hova tenni, ezért nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.
−Ma este nem tudott eljönni, de hamarosan. – közölte visszafogott lelkesedéssel. Miért ennyire tartózkodó? Valahogy nem tudtam egyelőre ezzel foglalkozni.
−Bármikor, csak szólj! – biztosítottam róla, hogy nagyon is érdekel az a személy, aki ilyen hatást váltott ki belőle.
−És mi van Nessie-vel? – kérdezte Quil. – Hogy állsz vele? – láttam rajtuk, hogy nagyon furdalja őket a kíváncsiság. Igazából nem volt mit mesélni. A kapcsolatunk felhőtlen, ha az apró részleteket nem számítjuk.
−Minden rendben. Jól van, de egyelőre még nem tud semmiről. – döbbent arcok tekintettek rám. Hol egymásra, hol rám meresztették fürkésző szemeiket.
−Hogyhogy? – kérdezte Embry kíváncsian. – A vésődésünk az egyetlen, akit beavathatunk minden titkunkba.
−Ő már eleve tudta, hogy én ki vagyok. Ebbe nem kellett beavatni. – kezdtem a magyarázatot. Végül is nem titok, miért döntöttem, illetve döntöttünk így. – Ami a másik dolgot illeti, testileg ugye sokkal gyorsabban kifejlődött, de lelkileg annál lassabban. Még gyereknek számít a korától eltekintve. Én pedig semmit sem akarok siettetni. – fejtettem ki kelletlenül. Már magam sem tudtam, tényleg így van-e. Fogalmam sincs, mi lenne a legjobb és mit kellene tennem ebben a helyzetben.
−Neked a legjobb. Bőven van időd mindenre és nem kell attól félned, hogy egyszer elveszíted. – mondta Quil szomorúan. Neki azóta nincs senkije mióta elvesztette a bevésődését, ahogy Embry-nak se.
−Sajnálom! – részben igaz is volt, mert sajnáltam, hogy ilyesmin keresztül kellett menniük, ugyanakkor azt egyáltalán nem sajnáltam, hogy Nessie-t ilyen veszély nem fenyegeti, kivéve a más keze általi halál, amit semmi esetre sem engedhetek. Nem bírnám elviselni az elvesztését. Nem is tudom ők, hogy bírták ki ezt a fajta megrázkódtatást.
−Ne, hogy már! – bokszolt vállon Quil. – Nem a te hibád, hisz nem mi irányítjuk és örülünk, hogy te megúszod ezt a kínszenvedést. Valamikor el is hozhatnád Nessie-t. Jó lenne látni, milyen nagy lett, mert a gyors növekedése ellenére még nagyon kicsi volt, mikor utoljára láttuk. – hát erre nem számítottam. Tudtam, hogy az elkerülhetetlen lesz, hogy Nessie találkozzon velük hisz egy csapat vagyunk. De, hogy majd ők akarnak vele találkozni, ami azzal járna, hogy meg kéne győznöm, nem gondoltam bele.
−Ő… Persze. – nyögtem végül. Biztos furcsállnák Nessie viselkedését, ha elmondanám nekik, de megmagyarázni nem igazán tudnám, elvégre semmi oka sincs rá. Vagy van valami, amiről nem tudok? De mért titkolózna előttem?
−Mi van? Talán attól parázol leütjük a kezedről? – nevetett fel Paul, aki eddig csöndben gubbasztott a tűz mellett.
−Nessie fél tőlünk. – közölte tárgyilagosan Seth.
−Fél? Na, de miért? – nézett rám Embry kérdőn, de a többiek se leplezték meglepettségüket.
−Volt néhány nem túl kellemes találkozásunk a fajtánkbeliekkel. – tudtam le ezzel az egyszerű magyarázattal, ami igaz is volt, de kezdtem kételkedni abban, hogy ez lappang a háttérben.
−És, hogy bírtad elviselni a vérszívók állandó jelenlétét? – kíváncsiskodott most Paul egy óriási morgás közepette. Ő soha sem szerette Cullenéket. Sam a háttérben hallgatta, ahogy a többiek faggatnak.
−Nem volt könnyű. Eleinte nagyon nehéz volt túl sokáig megmaradnom velük egy helyen, de mára már hozzászoktam és meg se kottyan. – valóban nehéz volt, Nessie és Bella nélkül nem is ment volna. Bella nagyon sokat segített, de főleg a régen hozzá fűzött viszonyom volt az, ami kitartásra ösztökélt. Na, meg persze a Nessie iránti érzelmeim. – Családtagként kezelnek. Belláéknál még egy saját szobát is kialakítottak a részemre. – ez nekem már természetes, de ők erre csak elhúzták a szájukat.
−Ha gondolod, lakhatsz nálunk. – ajánlotta fel Sam. – Emily alig várja, hogy megismerjen. Sokat hallott már rólad a fiúktól. – Sam arca felderült, mint, akit kicseréltek. Ritkán lehetett ilyennek látni. Ez az új Emily úgy látszik jót tesz neki. Az élettől kapott még egy lehetőséget az élete szerelmével. Különös. Sose gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat még ebben a nem mindennapi világban is.
−Köszi Sam, de nem menne. Néhány óránál többet nem tudok távol lenni Nessie-től. Az elmúlt évek alatt nem is volt ilyesmire példa. – kívülállónak kicsit furán hangozhat a dolog, de szerintem ők egyáltalán nem lepődtek meg ezen. Pontosan tudják mivel jár. – Seth már mesélt Emilyről. – kezdtem óvatosan, nem akartam túlságosan személyes dolgokban vájkálni. – Azt hittem a bevésődés csak egyszer történik életünk során. – bár már sok mindenről kiderült, hogy az, amit a hiedelmek tartottak egyes dolgokról nem teljesen azonosak a valósággal. Az ilyen jellegű birtokunkba jutó információk kalapszart sem érnek. Általában a valóság totálisan más.
−Ahogy mi is. De már sokszor bebizonyosodott, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint képzeltük. – ez valóban így van. – Gondolom, akkor arról is tudsz, hogy a mostani Emily tökéletes mása az előzőnek. De erről nem tud és szeretném, ha egyelőre ez így is maradni. – naná, hogy erről is tudtam, hisz Seth már az első alkalommal meglepett ezzel az igen különös információval.
−Miért? – kíváncsiskodtam tovább.
−Nem tudom, hogy fogadná. Ezért inkább hallgatunk előtte. Kérlek, ti se fedjétek fel semmi utalással, vagy furcsa nézéssel. – kérte idegesen. Szó nélkül bólintottam. De hogy is gondolta, hogy ilyesmit tennénk. Ez nem a mi dolgunk és tiszteletben tartjuk mások döntéseit. – Akkor térjünk rá a fontosabb dolgokra. – mondta határozottan. Helyet foglaltunk a tűz körül. Olyan volt, mint régen. Nagyon kellemes érzés töltött el. Nem is tudom, hogy fordulhatott meg a fejemben, hogy nem jövök el. – Jake-kel együtt Cullenék is visszatértek. – ez nyilvánvaló tény. – Ez azt jelenti, a nyugalomnak vége. – izgatott moraj futott végig rajtuk. Rég nem lehetett részük akcióban. Megmerném kockáztatni, hogy még örülnek is a visszatérésüknek, mert így elég nagy esély van másokkal történő harcra. – Visszatértükkel újabb vámpírok jelenhetnek meg a vidékünkön, veszélyeztetve ezzel a város és La Push lakóit. Ezért mostantól készenlétben állunk és fokozottan járőrőzünk, amire már régen nem volt példa. Egyetértesz Jake? – nézett rám megerősítést várva. – Eddig Leah és én irányítottam a falkádat, de most, hogy visszajöttél, a döntés joga a tiéd. Újra te vagy a főnők. – Embry, Quil, Seth és Leah várakozóan néztek rám.
−Természetesen egyetértek. – az elővigyázatosság soha sem árt és talán Bella is nyugodtabb lesz. Látom rajta, valami nyugtalanítja, de senkinek nem vallaná be. Még Edwardnak sem, de engem nem tud átverni. Elég jól ismerem. Továbbra is nagyon jó barátok vagyunk, ezen semmi sem tud változtatni.
−És Bella, hogy van? – kérdezte Embry, mint aki olvas a gondolataimban, de emberként ez nevetséges feltételezés volt.
−Soha jobban. Boldogabb, mint valaha. – ő legalább megtalálta a számára megfelelő életet és társat. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de így van. Edwarddal minden percben jobban szeretik egymást, az egymás iránt érzett érzelmeik egy cseppet sem csökkentek, sőt intenzívebbek lettek. Irigylem is őket néha, olyan meghitt a viszonyuk.
−Az szuper. – látszott Embry-on tényleg örül ennek.
−Valamikor szeretne is látni titeket. – mondtam mosolyogva, bár sejtettem a reakciót.
−Aha, majd egyszer. – legyintett Quil. Úgy se fogják tudni elkerülni a velük való találkozást és szerintem nem is Bellára értették, hanem a többiekre ezt a majd egyszert. Jót nevettem fancsali képén.
−Folytathatjuk? – kérdezte Sam a tőle szokatlan nem morcos üzemmódban. Még nem tudtam megszokni ezt az új Sam-et. Ismét csend telepedett ránk. – Ahogy Seth-tel is üzentük, a határvonalak nem változtak, ismét érvényben vannak. Persze ez alól Nessie, Bella és Dr. Carlisle kivétel. Őket szívesen látjuk, de a többi Cullen most se teheti a lábát a földünkre. – mondtam én, hogy nem Bella ellen van kifogásuk. Egy kicsit lehet elavult ez a szerződés dolog, de jobb a békesség, hisz még nagyon régen kötetett meg és azóta is fenn áll. Az a legjobb, ha egyikük se kísérti a sorsát. – Kiemelten kell figyelnünk mindenre, amire hosszú ideje nem volt szükség, ezért mindenkitől a maximumot várjuk. – többes számban beszélt. – Jake, tiéd és a falkádé Cullenék földje, mert nektek oda bejárásotok van, miénk pedig La Push, Forks pedig közös. A szokásos módon járőrőzünk és váltjuk egymást. Ha bármi van, értesítjük a másik falkáját! – bólintottam, hogy tudomásul vettem és egyetértek. A kettéválástól ismét visszatér a két falka közti farkas alakban lévő némaság. Csak Sam és én tudunk majd egymással társalogni, ha akarunk. – Isten hozott itthon még egyszer Jake! – ezzel lement a találkozó hivatalos része. Jöhetett a hajnalig tartó buli. Ó, hogy ez mennyire hiányzott! Nem is tudom, mikor múlattam utoljára. Ekkor bevillantak Nessie csodálatos csokoládé barna színű szemei. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Nessie-ért minden fáradtság megérte.
A buli átvette a főszerepet. Régen éreztem magam ilyen fantasztikusan. Annyira jól szórakoztam a srácokkal, akik egész este sütötték a lököttebbnél lököttebb vicceket ordenáré vihogások és farkas üvöltések közepette, majd jöttek a hosszú és sokszor unalmas mesék, kivel, mi történt a hosszú idő alatt míg nem találkoztunk, észre se vettem mennyire elszaladt az idő. Világosodni kezdett. Nessie leszedi a fejemet, ha nem talál otthon, mikor felébred. Nem, mintha nem tehetném meg, hogy kimaradok éjszakára csak olyankor ő is rettenetesen aggódik akár csak én. De rá vigyáznak a soha nem alvó, éberen figyelő szülei.
−Ideje mennem! – kaptam észbe, mikor rájöttem már rég otthon kellene lennem. Főleg, mert Nessie aggódott a távozásom miatt, ezért nagy a valószínűsége nem aludt jól. Ez csak egyet jelent. – Nessie hamarosan felébred. – ha még nincs fenn, tettem hozzá gondolatban.
−Akkor hamarosan találkozunk, igaz? – öleltek meg a srácok. Most már ha akarnának se tudnának lerázni.
−Persze. Nessie-nek ma lesz az első napja a suliban. Alszom egy kicsit, aztán jövök is. Úgyhogy pár óra és itt is vagyok. – ettől felderültek és ugyanott folytatták, ahol az előbb abbahagyták. – De néha nektek is be kell tennetek oda a lábatokat. Ti szívesen látott vendégek vagytok ott, nem úgy, mint ők itt. Na, meg a falkám is vagytok, ezért aztán mindenképp. – ez az eshetőség már nem tetszett nekik, annyira, de tudták, hogy így van.
−Akkor számítunk rád Jake. Mostantól ismét te vagy a szemünk és a fülünk azon a területen, mivel mi nem mehetünk oda. Ha bármi gond van, szólj! – fogott kezet velem Sam.
−Úgy lesz! – ebben is egyetértettem vele. Azt hiszem, kivételesen jól megfogjuk érteni egymást. – Később találkozunk! – a fák között átváltoztam, majd sprinteltem is haza. Csak remélni tudtam, hogy Nessie még az igazak álmát alussza.
Sajnos nem így történt. Nessie már ébren volt. Edwardékon ugye nincs ok meglepődni. Messziről hallottam, ahogy a miatt érzett aggodalmát közli a szüleivel, amiért nem otthon töltöttem az éjszakát. Tudtam, hogy baj lesz, de nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget a falkával lenni. Sikerült tisztáznunk a dolgokat és újra belevethetem magam az élet forgatagába ott, ahová tartozom és ezt neki is megkell értenie. Azt reméltem elkerülhetem ezt a cirkuszt. De úgy látszik a mai nem az én napom lesz.
Edward és Bella türelmesen hallgatták kifakadását az üres ágyam látványától. Attól fél esetleg valami bajom esett. De már annyiszor mondtam neki, nincs oka aggódni. De, mintha falra hányt borsó lenne minden szavam.
Már előre tartottam attól, mi vár rám, ha belépek. Nem fogom megúszni alapos fejmosás nélkül. Nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent.
Beléptem a lakásba és egyenesen Belláék hálószobája felé vettem az irányt, ahol Nessie-t sejtettem, hogy lássa jól vagyok, nem történt semmi bajom, nem volt oka aggódni.
−Hahó! Jó reggelt mindenkinek! – Nessie sötét, haragtól villogó szemeit rám emelte. Hirtelen szóhoz sem jutottam. Hát ez sokkal nehezebb lesz, mint hittem. Vártam a fekete levest, de sokkal gyengébbet kaptam, mint amire számítottam. Viszont mindennél rosszabb volt halk, szótlan tüntető dühöngése, amit kifejezetten nekem címzett. De érte bármit képes vagyok elviselni, és a haragja egyszer csak alább hagy. De engem ebben a pillanatban ez egy cseppet sem vigasztalt.
/Bella/
Korán reggel mozgolódást hallottunk Nessie szobájából. Ahhoz képest, hogy nem is feküdt le olyan korán, hamar kivetette az ágy. Biztos csak az izgalom teszi. Nem tellett sok időbe mire kopogott nálunk.
−Anya, apa! – dörömbölt kissé türelmetlenül. Edward még az ágyon heverészett, nézte ahogy öltözködöm. – Hahó! – szólongatott tovább.
−Gyere csak, Nessie! – szóltam ki neki. Nem kellett kétszer mondani. Olyan lendülettel nyitott be, hogy azt hittem mindjárt kitépi a helyéből az ajtót. – Jó reggelt! – köszöntöttem kedvesen.
−Baj van? – ült fel Edward is lányunk feszült arcát látva.
−Tudtátok, hogy Jake még mindig nem jött haza? – kérdezte aggódva.
−Csak ennyi a gond? Megijesztettél. – dőlt vissza megkönnyebbülve kedvesem.
−Csak ennyiiiii? Hogy mondhatsz ilyet? És ha valami komoly baj érte? – idegesen toporgott a szoba közepén. A barátai közt milyen baj érhette volna? Maximum hosszú idő óta végre jól szórakozott.
−Biztos jól van. – igyekeztem megnyugtatni. – Egyszerűen csak jól érezte magát nem figyelve az időre. Feleslegesen izgulsz.
−Anya! – nézett rám szúrós szemekkel.
−Hahó! Jó reggelt mindenkinek! – jelent meg Jake az ajtóban.
−Na, látod! Jól van. – mondta neki Edward, aki egyáltalán nem aggódott. Ahogy én sem, hisz tudtam jól, Jake jó helyen van a bajtársaival.
−Lemaradtam valamiről? – kérdezte tettetett ártatlansággal.
−Teljesen elment az eszed? – támadt neki Nessie, tőle szokatlan módon. – Tudod te mennyire aggódtam?
−Oké, oké! De mondtam, hogy nincs miért aggódnod. – védekezett Jake.
−Á! Néha az idegeimre mész. – viharzott ki, Jake meg utána. A szobánk ismét csak a miénk volt.
−Szívem! Ideje lenne neked is készülődni. – szóltam Edwardnak miután ismét kettesben maradtunk. Neki nincs annyi időre szüksége, mint nekem, hamar összekapja magát.
−Ezek a mai fiatalok! – csóválta a fejét, mintha mi olyan öregek lennénk. Senki nem nézne minket egy tizenhétnek kinéző lány szüleinek, az biztos.
Edward nem is totojázott sokáig, sec-perc alatt összeszedte magát és indulásra készen állt.
−Nessie! Indulunk. – kiáltottam oda neki. Jól hallottam, Jake fejét mosta továbbra is, aki még mindig engesztelni próbálta.
−Hazajöttem, vagy nem? – fogyott neki is a türelme. Általában Nessie-vel szemben soha nem veszítette el a fejét. – Nem várhatod el tőlem, hogy ne is foglalkozzak a barátaimmal, akiket nagyon, de nagyon régen ismerek. – teljes mértékig igazat adtam neki, de jobbnak láttam, ha ebbe most nem folyók bele. Rendezzék csak le maguk között.
−Befejeznétek? Indulnunk kell és van egy-két dolog, amit tisztáznunk kéne. – helyettem Edward avatkozott közbe.
−Én már rég befejeztem. – durcáskodott tovább, faképnél hagyva Jake-t.
−Ne aggódj! A nap végére lehiggad. – biztattam a legjobb barátomat, bár ő is elég jól ismeri, tudja milyen kiszámíthatatlan tud lenni, de soha nem tudott túl sokáig haragudni rá. Néha úgy érzem még nálam is jobban ismeri őt, mert az ő kapcsolatuk sokkal szorosabb, mint a miénk volt. Most Jake, Nessie-nek olyan, mint régen nekem. A legjobb barátja, akit minden titkába beavathat.
−Tudom. – de ettől nem lett jobb kedve, lehangoltan ballagott utána. Utált akár rövid ideig is haragban lenni vele. Szerencsére az elmúlt hosszú időszak alatt nem sokszor fordult elő hasonló.
−És mit kell tisztáznunk, apa? – kérdezte Nessie már futás közben. A ház előtt lassítottunk.
−Van egy két szabály, amit be kell tartanod. A nagy része ránk is vonatkozik – tette hozzá Nessie rémült arcát látva. –, de régebb óta csináljuk.
Libasorban léptünk be a házba. Mindenki a nappaliban várt ránk.
−De ugye nem azt akarjátok mondani, nem barátkozhatok senkivel? – segélykérően nézett a többiekre. De ez most olyan ügy volt, ami ránk tartozott. – Mert tudom, hogy ti távolságtartóak vagytok. De nekem is muszáj teljesen annak lennem? Hisz félig ember vagyok.
−Valójában én ezt szeretném. – mondta nagyon határozottan Edward. Mérgesen néztem rá. Ezt már megtárgyaltuk és úgy határoztunk, mivel Nessie nem tűnik ki közülük annyira, nem kell megbújnia a háttérben, ahogy nekünk. – Sajnálom, de ebben az ügyben Jake-kel értek egyet. – Jake mindig is ellenezte Nessie iskolába járását. Szerinte túl veszélyes, hisz Nessie-t is vonzza az emberek vére. A vért amúgy is jobban szereti. Csakhogy neki is volt épp elég ideje az önmegtartóztatás gyakorlására, hisz rengeteg év telt el.
−Edward! Ezt már megbeszéltük. – fúrtam tekintetem az övébe. Majd Nessie-hez fordultam. – Természetesen nem tiltjuk meg, hogy legyenek barátaid, de ők emberek kicsim. Nagyon óvatosnak kell lenned. Egy percre sem veszítheted el a fejed. – magyaráztam. Láttam nem túlságosan örül a kioktatásnak, de ez az ára, ha iskolába akar járni. – Ez nem olyan, mint, amikor csak végig mész az utcán. Mindennap össze leszel velük zárva, kitéve a csábításnak és lehet, hogy lesz olyan, akinek a vére mindenki másénál jobban fog csábítani.
−Mint apát a te véred? – csillant fel a szeme. Romantikusnak tartja az Edwarddal való megismerkedésünket.
−Minden önuralmamra és erőmre szükségem volt, hogy akkor és ott ne ugorjak rá anyádra. Ennek köszönhetjük, hogy még most is együtt vagyunk és ennyire szeretjük egymást. – átfogta a derekam és közelebb húzott magához. Nessie-nek olyan varázslatos, hogy ilyen hosszú idő után is ennyire szeretjük egymást.
−Vigyázni fogok, ígérem! – bújt ő is hozzánk. Így együtt vagyunk teljesek.
−Ha bármi van, szólj és megoldjuk. – pusziltam meg a fejét. Jake ettől még kevésbé lelkesedett a suliért. Főleg annak az eshetőségnek nem örült, hogy esetleg Nessie-nek is lehet olyan valakije, mint Edwardnak én.
−Ennyi? – kérdezte végül.
−Van még más is. – mondta nagyon komolyan szerelmem. – Szeretnénk, ha az ebédidődet velünk, a mi asztalunknál töltenéd.
−Persze, ha úgy alakul – simogattam meg szerelmem hátát – ebédelhetsz az új barátaiddal is.
−Természetesen veletek fogok ebédelni. – bólintott rá.
−A legfontosabb dolog most jön. – a többiek csendben, türelmesen várták a végét. Senki nem szólt közbe, még Emmett sem, aki minden alkalmat megragadott a poénkodásra. Rose valamivel biztos megfenyegette. Nessei elsős lesz, épp ezért, Alice, Jasper, Edward és én másodikban vagyunk kénytelenek kezdeni, Rose meg Emmett pedig harmadikban, így nem sokáig élvezhetik majd a forksi középiskola előnyeit. – Az iskolában nem hívhatsz minket anyának, apának, vagy Alice-t Alice néninek, Jaspert pedig Jazz bácsinak. Elég furán venné ki magát.
−Erre eddig nem is gondoltam. – nekünk se lesz könnyű, de neki még nehezebb megszoknia és átállni, hogy a keresztnevünkön hívjon minket. Csak azt remélem ezt nem fogja átvenni itthon is.
−Mi igen, ezért avatunk be téged most a részletekbe. Elvégre mi vagyunk a szülők. Nekünk kell az ilyesmikre is gondolnunk. De azt azért ne felejtsd el, hogy továbbra is mi vagyunk a szüleid. – ennyire már azért bízhatna a lányunkban. Soha nem volt tiszteletlen. Makacsnak makacs, de tudja hol a határ. – Mivel te rám hasonlítasz a legjobban – húzta ki magát büszkén. –, ezért a fedő sztori az, hogy te az én vérszerinti húgom vagy. Mindannyiunkat még nagyon kicsi korunkban fogadott örökbe Dr. Carlisle Cullen és a felesége Esme. Bella pedig csak a barátnőm, nem a feleségem. Menni fog édesem? – nézett rá aggodalmasan. Ez így egyszerre túl sok volt neki.
−Mondtam, hogy még korai. – szólt közbe Jake. Ha Nessie ideges, akkor ő is az.
−Majd igyekszem. – kicsit elbizonytalanodott. Remélem azért nem ijesztettük el túlságosan. Nem ez volt a cél, de szükség van ezekre a szabályokra a biztonságunk érdekében.
−Ne aggódj kicsim! Mi ott leszünk és segítünk, ha kell. – fogtam meg a kezét biztatólag. Hőmérséklete, mintha emelkedett volna pár fokot. – Hé! Nyugi!
−Nem tudom menni fog-e. – jól sejtettem. Túlságosan megrémült. – Nem lesz könnyű nem anyának hívni téged. Mi van, ha tényleg elszólom magam? – nézett kétségbeesetten a szemembe.
−Én akkor is az anyukád leszek, csak Bellának kell hívnod. – lehet, hogy Edward nagyon kemény volt. Nem szokott ő ilyen lenni csak hát nem hibázhatunk, mert akkor mindannyian veszélybe kerülhetünk.
−Nessie! Ne légy már ilyen! Simán menni fog. – termett előtte Alice. Mindig úgy feltudja dobni a hangulatot. A kezét a vállára tette, mélyen a szemébe nézett. – Felnőtt nő vagy. Képes vagy ezzel megbirkózni. – néha jól jön a családom segítsége. Sokszor jobban tudják, mire van szükség és mit kell tenni az egyes helyzetekben. A legtöbbször nagyon jól jönnek a tapasztalataik, amiket még a vámpírrá válásom előtti időszakokban, más kultúrákban szereztek. Ennek ellenére Nessie mindig hozzám fordul a mai napig, ha problémája van.
−Ha befejeztétek az érzelgést, akkor indulhatnánk, különben elfogunk késni. – Emmett néha olyan érzéketlen tud lenni.
−Emmett! Ne légy tuskó! – legyintette meg Rose.
−Igaza van. Induljunk! Minden rendben lesz Nessie? – ölelte szorosan át Edward. Ő csak bólintott.
Kicsit aggódom. Lehet még is Jake-nek van igaza és ez az egész korai lesz neki, hisz lelkileg még nem elég fejlett. Akár hány éves is, még mindig gyerek. Egy tizenhétnek kinéző testbe zárt kamasz, aki többszáz éves. Még csak most kezd felnőni a korához.
Emmett és Edward kiálltak az autóinkkal. Persze a legújabb típusúak a legújabb márkákból. Mindenkinek van saját autója, de általában csak kettővel járunk. Meg a legtöbb kocsi túl feltűnő is. Emmett kedvence még mindig a dzsip, ezért neki most is az van, még hozzá egy szürke Mitsubishi-L200. Míg Edwardnak egy fekete, sötétített üveges Alfa Romeo-147.
Rose, Jazz és Alice Emmett dzsipjével mentek. Nessie meg én Edward Alfa Romeojával. Egybe már nem fértünk bele. Beszálltunk mind az autóinkba, majd felbőgtek a motorok és szélsebesen száguldoztunk a forksi középiskola felé.
Edward autója
Emmett autója
/Nessie/
Az autóban ülve egyre inkább csak az járt a fejemben, hogyan fogom végrehajtani, illetve betartani a szabályokat. Azzal még nincs semmi baj, hogy legyek sokkal óvatosabb, mint általában, ebédeljek velük, mert én se terveztem másképp, stb. Ez mind természetes, amit magamtól is tudtam. De az, hogy anyát és apát a keresztnevükön szólítsam, elég fura lesz. Nem tudom sikerülni fog-e, de muszáj lesz. Nem vagyok már kislány, még ha néha úgy is viselkedem. Nagyon ragaszkodom a szüleimhez, Jake-hez és a többiekhez, hisz én vagyok az egyetlen, aki természetes úton csatlakozott családtag. Anya emberként ment hozzá apához és így lett terhes velem, amin akkor mindenki meglepődött. Apa eleinte utált is, mert attól félt megölöm anyát. De aztán minden jól sikerült és azóta is együtt vannak, vagyunk. Nekem vannak a világon a legfantasztikusabb szüleim. Szerencsére, velem együtt, ők sem öregszenek meg soha. Így nincs semmi, ami szétválaszthatna minket, még az olykor felmerülő nézeteltérések sem. Kivéve az ellenségeink, akik származásunk miatt olykor-olykor felbukkannak az életünkben. De eddig még egy csatát sem veszítettünk, hisz a köztünk lévő kötelék miatt nagyon erősek vagyunk. Már korán meg kellett tanulnom, hogy a családomon kívül senkiben ne bízzak, mert nem lehet tudni milyen hátsó szándék rejtőzik valakinek a közeledésében. Ez első sorban a fajtánk béliekre vonatkozik, meg Jake fajtájára, akik más környéken nem szívesen látták vámpír családomat. Persze Jake ekkor mindig kiállt mellettünk, védett, oltalmazott engem, amiért nem lehet elég hálás neki. Nagyon szeretem őt, sokat köszönhetek neki. Nélküle talán egyikünk se lenne ma itt.
Soha nem értettem milyen viszony fűzi őt hozzánk, hisz mégis csak egy farkas. A szüleim és az ő elmeséléseiből tudom, hogy a vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek. Tudok az egykoron anyához fűződő viszonyáról is. Emiatt utálták egymást apával, de ez valami oknál fogva csillapodott. Talán a sok együtt töltött év miatt. Anya apát jobban szerette, amit egyáltalán nem bánok. Így Jake az enyém lehet. Már kiskorom óta az életem része, születésemtől fogva mindig mellettem van. A jelenléte természetes. El se tudnám képzelni nélküle az életemet, életünket. Teljes jogú tagja családunknak.
Repestem az örömtől, amikor megtudtam, hogy Forksba jövünk. Családomat itt érték az életükre legjobban kiható események. Itt történt minden, ami számít. Anya és apa itt ismerkedtem meg, és Jake itt lett az életem része örök időkre. Ő a legjobb barátom, mindent megtudok vele beszélni és mindig mindenkor mellettem áll. Régen anyának volt a legjobb barátja, de neki most már ott van apa és Alice néni.
Az egyetlen dolog, ami zavar, Jake makacssága. Ezért is szoktam néha kiverni a hisztit. Olyankor még kevésbé képes megtagadni tőlem bármit is. Egyébként se képes rá, hát még akkor. Lehet, hogy egy hisztis gyereknek gondolnak, aki soha nem akar felnőni, de nem érdekel. Amúgy is bőven van időm felnőttnek lenni. Addig pedig élvezem az örök gyermeklétet. Tudom, hogy ez nem szép viselkedés, de a cél szentesíti az eszközt. Ha túlzásba viszem, anya úgyis mindig rám szól.
Tegnap azon akadtam ki nagyon, hogy Jake elment arra a találkozóra, mikor direkt kértem ne tegye, mert veszélyes lehet. De nem hitt nekem. Senki se. De miért is tették volna. Még anya is mellé állt. Pedig meg volt az okom rá. Csak azt hitték egy újabb gyerekes hisztiről van szó. De nem így van. Láttam valamit, ami megrémített. Ráadásul csak reggel jött haza, mikor tudta nagyon jól mennyire aggódom és olyankor nem tudok rendesen aludni. Ezért ijedek meg Seth jelenlététől. Mindenki olyan kedvesen, barátságosan fogadja, de én képtelen vagyok rá. Félek, ha eljön az idő valóra válik, amit láttam és akkor Seth Jake ellen fordul majd.
Mit jelent az, hogy láttam? Fogalmam sincs. Csak megjelent előttem egy kép, amitől frászt kaptam. Nem hiszem, hogy Alice néni képességéhez hasonló lenne. Eddig csak egyszer fordult elő. Azóta hiába próbálkoztam, semmi. Ezért egyelőre nem is szóltam senkinek. Így is eléggé különc vagyok. Nem akarok még ennél is jobban az lenni.
Szóval mérges vagyok Jake-re és ezt nem fogja olyan könnyen megúszni. Általában nem tudok rá túl sokáig haragudni, de most nagyon felidegesített.
Mire észbe kaptam, apa már le is állította a motort.
Na, most jön a neheze. Kiderül mennyire vagyok felkészült egy ilyen megmérettetésre. A szüleimmel kapcsolatos dolgokhoz képest, a többi csak nem lesz olyan vészes.
Ők vidáman fecsegtek egymással miközben egy nagy fehér épület felé vettük az irányt. Bennem, ismét, egyre jobban nőtt a feszültség. Félve, a hátuk mögé bújva haladtam utánuk.
Odabent egy kedves, ősz hajú, idős hölgy fogadott bennünket, akitől megkaptuk a tankönyveket, amiket sokat láttam már a többieknél és végre nekem is volt sajátom, az órarendet és az iskola térképét. Már a térkép tanulmányozástól kivert a víz. Úgy látszik még se lesz ez olyan könnyű, mint gondoltam.
Az irodából kilépve apa elindult nyomában a többiekkel egy nagy, háromszintes, vörös épület felé, aminek a falán egy óriás tábla hirdette „Forksi Középiskola”.
A kapun belépve márványozott falak és csempézett padló fogadott minket. Már mindenki nagyon rutinosan csinálja ezt az egészet. Volt idejük bőven gyakorolni. Nekem ez az első napom és kissé bizonytalan vagyok. Remélem nem fog túl sokáig tartani. Utálok esetlennek látszani.
Ahogy ők szokták mondani, eljött az ideje, hogy iskolába járjak. Eddig azért nem járhattam, mert szerintük szükségem volt egy általánosnak nem nevezhető előképzettségre, ahhoz, hogy legalább majd középiskolába mehessek.
A folyosón újra ismertették a szabályokat. Nem szeretem a kioktatást, de elviselem, mert néha tényleg hasznomra válik az, amit mondanak. De azért jó képet nem vágok hozzá. Aztán megmutatták merre találom a termem. Ha ezzel nem boldogulok, akkor semmivel sem.
Nehezen vettem búcsút tőlük. Féltem egyedül szembenézni az ismeretlennel. Féltem attól, hogyan fogadnak majd. Én szeretnék barátokat. A családom ott van egymásnak, de ők mások is, mint én.
Azon meg se lepődtem, hogy mindegyiküket furcsán, elkerülve méregetik. Hófehér bőrük és aranyszínű szemük igen szembetűnő. Én viszont, azon kívül, hogy a testhőmérsékletem egy kicsivel magasabb a megszokottnál és gyorsabban ver a szívem, nem tűnök ki a normális emberek közül. Legalábbis nem nagyon. Kicsit sötétebb a bőröm színe, de még mindig fehérebb másokénál, vörös hajamat apától, barna szememet meg anyától örököltem. Természetellenességem ellenére tök természetesen nézek ki.
Még egyszer utoljára hátra néztem, hogy búcsút intsek nekik, de akkor már nem voltak sehol. Tudom, hogy nekik se könnyű, de egyszer el kell engedniük a kezemet, még ha nem is véglegesen. Magamra maradtam. Erre eddig nem igen volt példa. Azonban tudtam, hogy ezzel a helyzettel most egyedül kell szembenéznem, mégis elhagyatottnak éreztem magam.
Most még Jake-nek is azon nyomban megbocsátottam volna zokszó nélkül, ha itt lenne velem. De ő undorodik az iskolától. Próbált elijeszteni tőle, de annyira nem lehet gáz, ha a szüleim képesek mindig újra és újra elölről kezdeni, még ha mindezt álcából teszik is.
Megérkeztem egy fehér, csukott ajtó elé. Haboztam benyitni, de megszólalt egy sípoló hang, amiről rögtön tudtam csak a csengő lehet, ami az órák elejét és végét jelzi. Így nem volt több időm vacillálni.
Félve nyitottam ki az ajtót és kukucskáltam be. A terem tele volt, csupán egy szabd hely volt az egész helyiségben. Minden szem rám szegeződött. Ettől azon nyomban, ott helyben lefagytam, moccanni se bírtam. Voltam már ennél félelmetesebb helyzetben, mégis akkor és ott, mindennél jobban féltem. Most még egy veszett farkassal is szívesebben néztem volna szembe. Legszívesebben azonnal hátat fordítottam volna és hazáig futok a fürkésző tekintetek elől, amik úgy méregettek, mint akik nem szívesen látnak maguk közt egy idegent, aki ráadásul teljesen más, mint ők. De nem okozhattam csalódást a számomra legfontosabbaknak.
−Renesmée Cullen, ugye? – hallottam meg a hátam mögött egy ismeretlen hangot. Lassan, óvatosan fordultam meg. Nem tudhattam mivel, vagy kivel találom magamat szembe. Ezt az óvatosságot is már elég korán belém nevelték. Nem tagadom elég jó kiképzést kaptam, így nem lenne szabad félnem semmitől. Csak az a helyzet, hogy egyedül soha semmivel nem kellett szembenéznem és ez azért megrémít.
Nagy meglepetésemre egy kék, csodálkozó szempárral találtam szembe magam, aki akárcsak a többi diák odabent kíváncsian fürkészett tekintetével, ami egy kicsit elvarázsolt, de nem volt olyan vészes. A srác nem tűnt többnek húsznál, szőke, rakoncátlan tincsei az égnek meredeztek. Nem úgy nézett ki, mint egy diák. – Miért nem mész be? – kérdezte kedvesen, majd szélesre tárta előttem az ajtót. Megszólalni se bírtam. Csak álltam ott bambán, tétován. Tehetetlenségemet látva előre ment a terembe, ahonnan még mindig mindenki engem figyelt. – Gyerekek, hadd mutassam be nektek Renesmée Cullent. Mától ő is veletek fog járni. – meglepetésemre az osztály közepén álló asztal mögé ment. A szüleim mindent elmondtak az iskoláról, amit csak lehetett, hogy ne érjenek túl nagy meglepetések majd, ha egyszer én is csatlakozom hozzájuk. Úgyhogy eléggé megdöbbentem. Túl fiatal és jóképű ahhoz, hogy tanár legyen. Pedig nagyon úgy fest, hogy az.
Ideje volt, hogy belépjek én is, mert már elég idiótának éreztem magam az ajtóban ácsorogva. De nem töltött el sokkal jobb érzéssel, hogy most már a terem közepén álltam. Ráadásul mindenki arra várt, mondjak valamit.
−Csak Nessie. – mondtam végül. Más nem jutott eszembe. – Mindenki csak Nessie-nek hív. – tettem még hozzá, hogy érthető legyen előző kijelentésem. De gondolatban ordítottam és a szüleim után sóvárogtam. „Anya, apa! Kérlek, segítsetek!” Tudtam, hogy apa úgyis meghallja. Mert akartam, hogy így legyen. Szerencsére ezt a tulajdonságomat anyától örököltem. Apa az én gondolataimban sem tudott olvasni csak néha, vagy amikor én kifejezetten azt akartam. Anyáéban is csak akkor tud, ha ő azt megengedi, azzal a különbséggel, hogy vele testi kontaktusban kell lennie, míg velem nem. Nem tudjuk mért van ez. Carlisle nagypapa szerint köze van, ahhoz, hogy félig ember és félig vámpír vagyok így a szüleimtől örökölt tulajdonságaim nálam másképp jönnek elő. De ő is csak találgat. Nem az a fajta, aki feladja a tényleges válasz megtalálása előtt, ezért folyamatosan kutatja azokat.
−Nagyon örvendek! Én Tim Robbins vagyok és az irodalmat, az angolt és a történelmet tanítom nektek. – mutatkozott be ő is. Gyönyörű szemeiben teljesen elvesztem. Még most sem tudom elhinni, hogy egy ilyen helyes tanárom van, akinek még az illata is fantasztikus. Szívtam be jó mélyen. De nem volt szabad ilyesmikre gondolnom.
Azt vártam, mikor toppannak be a szüleim, hogy megmentsenek szorultnak hitt helyzetemből. Persze nem volt túl valószínű. Ők is órán ülnek, ahonnan nem lehet csakúgy ki-be járkálni, bár vészhelyzet esetén nem hinném, hogy ez túlságosan érdekelné őket. Amúgy is, ha szerettek is volna segíteni, amiben biztos vagyok, Alice néni tuti lebeszélte őket róla. És tök igaza is van. Ezzel egyedül kell szembe néznem. Nem olyan életbevágó a helyzet, hogy családi segítség kelljen és ezt tudják. Gondolom azért eléggé nyugtalanok, hogy mi lehet velem.
−Úgy hallottam, hogy ez idáig magántanuló voltál. – csak bólintottam. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mivel még mindig a terem közepén álltam a továbbra is rám szegeződő szemek kereszttűzében. Egy helyben, mozdulatlanul álltam. Még jó, hogy a könyveimet rég elpakoltam a hátizsákomba. – Elmondanád nekünk, miért? – szexi hangjától még a szőr is felállt a hátamon, pedig erre még soha nem volt példa. Különös hatással volt rám, amit nem tudtam hova tenni. Figyelmeztettek, hogy előfordulhat ilyesmi, de, hogy pont egy tanárra fogok rákattanni, azt álmomban se gondoltam volna. Igaz olyasmit nem érzek, hogy most azonnal le akarnám teperni és azonnal kiszívnám a vérét az utolsó cseppig, ahogy apa érezte egykoron anyánál. Szóval ez akkor valami más lehet. Nagyon erős vonzalmat érzek, amit a vérének az illata csak jobban felerősít.
−Az ok egyszerű. Sokat utaztunk és mivel sehol sem maradtunk hosszabb ideig, ez volt a legjobb megoldás. – eddig megvolnánk. Nem is volt olyan vészes. Ez amúgy sem nagy hazugság és részben igaz is. Az ilyen dolgokkal kapcsolatban erre számítottam.
−Rendben. Foglalj helyet, Deni mellett! – mutatott az egyetlen szabadon lévő üres szék felé.
Nagy nehezen megindultam. Attól féltem összegabalyodnak a lábaim és arccal előre felé orra bukom, amitől mindenki szakadna a nevetéstől.
Szerencsére kisebb botladozások mellett elértem a célt és lehuppantam a Deninek nevezett srác mellé. Az illata kapcsán nem éreztem semmi különöset, ahogy az osztályban lévő más embereknél sem. Meglepően könnyen, ment az egész. Bár az utóbbi időben javarészt emberi táplálékot fogyasztottam, ami lehet kicsit tompította az érzékeimet. Erre azért volt szükség, mert keveset jártunk vadászni, mivel egy-egy falatozás után jó darabig bírják, én viszont félig emberként sokkal többször éheztem meg. Ez arra kényszerített, hogy egyre több ilyesmit egyek, mert azért még sem falhattam fel a vészhelyzetre elraktározott vérkészleteinket, hisz nem egyedül vagyok.
Továbbra is magamban éreztem a fürkésző szempárokat. Az összes fiú áhítatos tekintettel figyelt, amitől a többi lány nem volt elragadtatva.
Huzamosabb ideig soha nem voltam egy helyiségben ennyi emberi lénnyel, főleg nem fiúkkal, akikre nememből fakadóan sokkal veszélyesebb vagyok, így fogalmam sem volt arról, hogy ilyen hatást vagyok képes kiváltani belőlük, pedig pont emiatt tudnom kellett volna.
−Oké! Akkor ideje, hogy mindenki rám figyeljen! – szólalt meg ismételten Tim, az észbontóan szexi és fiatal tanár, aki ugyanolyan szemeket meresztett rám, mint az osztályban lévő összes fiú. Ez imponált csak igazán.
Igyekeztem minden figyelmemmel az első órára koncentrálni, amin részt veszek, de akárhányszor Tim rám emelte tekintetét, elvesztem gyönyörű, tengerkék szemeiben.
Fiatal kora ellenére meglepően nagy tisztelet övezte a diákok körében. Egész óra alatt pisszenést se lehetett hallani. Erre aztán végképp nem számítottam. Azt az információt kaptam, hogy az osztályok általában zajosak, figyelmeztettek az érzékeny füleim miatt, néha még órán is. De ennek itt semmi nyoma nem volt. Egészen a csengő megszólalásáig. Onnantól kezdve zsivaj lepte el az egész termet.
−Nyugalom fiatalok! Ne felejtsétek el holnapra elolvasni a Rómeó és Júliát! – szuper! Ez az egyik kedvenc könyvem. Már többször is olvastam. Viszont szívesen megteszem megint, ha ez a feladat.
Eddig tényleg nem tűnik vészesnek, az azonban tény, hogy ha nagypapa nem tanítgatott volna otthon hosszú éveken keresztül sok tanárt meghazudtoló módon, nemcsak az iskolában, de az életben is fontos dolgokról is, akkor most fogalmam se lenne semmiről és teljesen elveszett lennék. Nagyon sok mindent tanultam tőle és mindenki mástól is, amit jól kamatoztathatok az élet minden területén, de első körben ezen az iskolai megmérettetésen.
−Szia! Deniel Monroe vagyok. – szólított meg a mellettem ülő fiú. Szürke szemi kíváncsian méregettek. A szikra ki volt hunyva tekintetéből. Az egész arca szomorúnak tűnt. Szeme alatt apró, szeplős karikák húzódtak. Vajon milyen megpróbáltatásokon mehetett keresztül ilyen fiatalon? Mert azt láttam, hogy valami nagyon nincs rendben. Ennek ellenére azonnal megkedveltem. Lénye barátságot sugárzott. Vérének illata továbbra sem keltett bennem nagyobb vágyat, mint bárki másé.
−Nessie. – rebegtem el ismét a nevemet.
−Nagyon örvendek! – nyújtotta udvariasan felém a kezét.
−Én is. – nem tudtam az érintésem milyen hatással lesz rá, hisz melegebb vagyok az átlagembereknél, ezért óvatosan fogtam meg azt. Semmi furcsa reakciót nem tapasztaltam, amitől megkönnyebbültem egy alig hallható sóhaj kíséretében.
Asztalunk környéke hirtelen megtelt kíváncsiskodó tömeggel, akik sorra harsogták el nevüket, miután rájöttek nem is vagyok olyan félelmetes. Persze csak látszólag, mert amúgy nagyon is az tudok lenni.
Nem volt időm az összes nevet megjegyezni. Egy-kettőre a figyelem középpontjába kerültem. Úsztam a rivalda fényben, ami igen rövid idő alatt az egekbe emelt és népszerűvé tette a fiúk körében, amitől a másik nem képviselői egyáltalán nem voltak elragadtatva. Engem ez egy cseppet sem érdekelt. Kamasz vagyok, aki minden percét kiakarja élvezni a népszerűségének, már csak azért is, mert eszembe se jutott, hogy velem ilyesmi megtörténhet.
Deni szomorú szemekkel figyelte a körülöttem ugrálókat.
A tömegből hirtelen előbukkant néhány szőke hajfürt hozzátartozó kék szemekkel.
−Hűha! – próbált közelebb jutni. – Úgy látom nem lesz szükséged a segítségemre. – mondta nem valami lelkesen, miközben körbe forgatta a fejét és mosolyt erőltetett az arcára. – De, ha mégis tudok valamiben segíteni, csak szólj nyugodtan! – mondta kissé vidámabban. Biztos úgy gondolta akad olyasmi, amiben csak egy tanár segíthet.
−Köszönöm tanár úr, de a családom többi tagja is idejár, így ők segítenek mindenben, amiben csak kell. – csak bólintott, majd távozott.
−Minden rendben, Deni? – lépett oda hozzánk egy fülég érő, barna hajú, barna szemű srác és egy barna hajú, zöld szemű lány. Látszott rajtuk, hogy egy párt alkotnak. Úgy fogták egymás kezét, mintha sohasem akarnák elereszteni.
−Persze Olívia. Ő itt Nessie. – mutatott felém. A lány először nagyon ellenszenvesen méregetett, aztán elmosolyodott.
−Isten hozott szerény kis iskolánkban! – nevette el magát. Máris jobb kedvem lett. Valahogy mellettük nem éreztem magam egyedül. – Ő itt Robert Reevs, a barátom, de mi csak Robnak hívjuk. – nézett rá szerelmesen. Pont, mintha a szüleimet látnám, akik még annyi eltelt idő után is halálosan szerelmesek egymásba. Annyira romantikus. Nekem is az minden vágyam, hogy átélhessem azt, amit ők. Remélem egyszer rám is rám talál a szerelem. – Én pedig Olívia Fain vagyok.
−Sziasztok! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket és köszönöm! – mosolyogta vissza kedvesen. Tudtam, hogy mi négyen nagyon jóban leszünk. Még Denivel is, aki továbbra is semlegesen pislog felém.
−Indulnunk kellene. A következő óránk az emeleten lesz és mindjárt becsöngetnek. – sürgetett minket Rob.
−Majd én viszem a könyveidet. – ajánlkozott valaki erre a nemes feladatra.
−Nem, majd én! – kezdődött a vita, hogy ki kísérjen el a következő órám helyszínére. Aranyos volt tőlük, de ez valahogy olyan gyerekes.
−Neked milyen órád lesz? – kérdezte Olívia élénken.
Elő kellett kotornom az órarendemet. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni, különben rég tudnám az egészet fejből.
−Spanyol. – a családban, anyán kívül, mindenki jól tud beszélni több nyelven is. Neki valahogy vámpírként sincs érzéke ehhez. Apával néha azt játsszuk, hogy különböző nyelveken beszélünk, már csak azért is ki ne jöjjünk a gyakorlatból, de ettől mindig a falra a mászik, mert utálja, ha nem tudja miről van szó. Apa szerint mindig is ilyen volt, emberkorában is.
Spanyol az egyik kedvencem, amit előszeretettel használok, amikor csak alkalmam nyílik rá. Így ezzel biztos nem lesz gond.
−Nekünk is. – átnézték velem az órarendet és kiderült, hogy az összes órára együtt fogunk járni, aminek nagyon örültem.
A nap további része csendben, unalmasan telt én még is boldog voltam. Boldogság töltött el, hogy itt lehetek és, hogy eddig ilyen jól vettem az akadályokat. Többé nem volt miért aggódnom és csak most örültem igazán, hogy nem adtam fel az első akadálynál.
Óráról órára bandukoltunk. Minden szünetben felbukkant néhány új hódoló, amitől a nyomomban loholó sor egyfolytában csak nőtt. Egyre jobban élveztem, de nem tudtam velük mit kezdeni, ezért javarészt nem törődtem az egésszel.
−Szia, Nessie! – szólított meg félénken egy szemüveges, alacsony és vékony fiú, aki tipikus könyvmolynak nézett ki. Nagy bátorságra vallott, hogy elém mert állni. Úgy nézett ki, akit képes egy apró fuvallat elfújni, vagy esetleg még én is. Fogalmam se volt kicsoda és, mit akarhat. Azt se tudtam merre nézzek hirtelen. – Ő… holnap este… buli lesz… az iskolában… és arra gondoltam… esetleg… mehetnénk együtt. – nyögte ki félénken. Teljesen ledöbbentem. Hallottam már másokat is erről susogni, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Olívia mosolyogva állt mellettem. Tisztában volt az egésszel és nem figyelmeztetett. Ez szép, mondhatom. Fontam karba a kezeimet a mellkasomon. Az előttem álló személy türelmesen, remény telve várta a válaszomat. De ki kellett ábrándítanom, de nem kerültem volna ilyen kellemetlen helyzetbe, ha figyelmeztetnek erre az eshetőségre. Ha el is akartam volna menni, biztos nem vele, különben is meg kell még beszélnem otthon, hogy egyáltalán van-e esély rá, hogy eljövünk. Jól emlékszek előfordult, hogy elmentek néhány ilyen alkalomra, de anya, az ilyesmiért sem volt túlságosan oda és nálunk amúgy sem lehet tudni.
−Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy, de még otthon meg kell beszélnem, bár nem hiszem, hogy elengednének, de ha mégis nekem valahogy akkor sincs kedvem ehhez az egész buli dologhoz. Ne haragudj! – tudom ez elég átlátszó volt, de legalább nem kamuztam túl nagyot.
−Értem. Semmi gond. – szomorúan kullogott el. De nem volt mit tenni. Inkább a fájdalmas kamu igazság, minthogy sajnálatból elmenjek bárkivel, bárhová.
Ez a jelenet után sorra érkeztek a jobbnál jobb ajánlatok a helyesebbnél helyesebb fiúktól, de mindegyiküket kénytelen voltam visszautasítani. Tényleg megkell beszélnem mielőtt bárkinek is igent mondanék, ettől függetlenül nagyon jól esett a sok figyelem és ajánlat. Csak ismételni tudom önmagamat, egyikük sem keltett bennem ellenállhatatlan vágyat. Nagyon jól éreztem magam a sok ember között és egyáltalán nem esett nehezemre a közelükben lenni. Sőt még élveztem is, hogy végre egy kicsit normális lehetek.
Az se volt biztos eljövünk-e és, ha igen, akkor is inkább Jake-t hoznám magammal a sok idegen fiú helyett. Vele biztonságban érzem magam és túl korai lenne még az ilyen fajta elszakadás.
−Úristen! – hüledezett Olívia. – Hogy vagy képes visszautasítani a jobbnál jobb pasikat? Főleg, hogy már nagyon régen nem mutattak senki iránt ilyen intenzív érdeklődést. – nézett rám értetlenül. Ezen elnevettem magam. Mert ugye én aztán igazán nem tudhattam hogyan viselkedtek érkezésem előtt.
−Ezek csak fiúk, Olívia! – tettem ezt az egyszerű megállapítást. Ott volt neki Rob, de azért láttam kissé irigykedik és nem akarja elhinni, hogy valóban képes vagyok ilyesmire. Pedig nekem nem okoz gondot. Rám nincsenek hatással a bájaikkal, maximum csak én rájuk és ez azért igen csak mókás. Egyikük iránt sem éreztem semmi különösebbet. De ezt neki úgy se tudtam volna elmagyarázni.
−Ja! Nektek mi csak fiúk vagyunk, akikkel kedvetekre szórakozhattok. – fakadt ki Deni. Hirtelen nem értettem mi baja van. Alig szólalt meg a nap folyamán.
Rob annál többet beszélt. Lökte a süket dumát, ahogy Emmett szokta, csak nála sokkal viccesebben adta elő magát. A viccein Deni is fel-felnevetett néha, de azon kívül magányába burkolózott és nem volt hajlandó kibújni onnan, ha csak ő nem akarta. Csak nagy ritkán vette ki részét a beszélgetésből. Nem akartam rá kérdezni mi a baja. Úgy éreztem semmi jogom nincs hozzá. Majd ha akarja úgy is beavat. Addig pedig igyekszem nem feszegetni a témát. Legalábbis ameddig bírom.
−Nem úgy értettem. – védekeztem orromat felhúzva. Olívia csak legyintett, ne is törődjek vele.
−Persze. – rosszul esett, hogy ilyesmit gondol rólam, mert nagyon kedveltem őt, de teljesen elzárkózott előlem.
A többiekről azért megtudtam néhány dolgot. Olívia szülei elváltak. Az édesanyjával él Forksban, aki újságíró. Édesapja ügyvédként Los Angelesben dolgozik. A nyarat mindig vele tölti. Rob szülei zenészek, akik folyamatosan az országot járják, ezért soha nincs idejük fiúkra, így Rob már egy ideje Olíviáéknál lakik, az édesanyja szigorú feltételei mellett, amik nem zavarják őket, amíg együtt lehetnek. Deni ebből a beszélgetésből is kimaradt. Nem árult el magáról semmit. Ezt a barátai intő jelnek vették, ezért ők sem mondtak róla semmit. Nem is feszegettem a témát. Reméltem, egyszer sikerül elnyernem a bizalmát annyira, hogy beavasson legrejtettebb titkaiba, még ha én nem is tehetem ugyanezt. De néhány órás ismeretség után ez még nem valószínű.
Olíviával és Robbal azonnal megtaláltam a közös hangot. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen gyorsan fog menni. Azt hittem kívülállóként sokkal nehezebb lesz beilleszkednem. Kellemesen ért, hogy már az első nap akadtak barátaim, akikre semmi veszélyt nem jelentettem, hisz egyszer sem éreztem csábítást a vérük kiszívása iránt. Ez felvidított.
Hamarosan elérkezett az ebédidő. Anya és apa már biztosan tűkön ülve várják megérkezésemet az első napomról való beszámolóval. Tuti rég az ebédlőben vannak. Nekem nem volt annyira sietős, bár már én is nagyon szerettem volna látni őket. Nem volt okom panaszra az biztos. Egész nap én álltam a középpontban. Néhány alkalomtól eltekintve nem jutott eszembe a szomjúság, aminek szintén nagyon örültem. Ez azt jelenti, a nehezén túl vagyok.
Vidáman léptem be az ebédlőbe. Alig vártam, hogy beszámolhassak első megmérettetésem fantasztikus sikeréről családomnak. Nem szállt fejembe a siker, csak boldog voltam, hogy képes voltam átvészelni egyedül. Tudom, hogy ettől még mindig sok veszélyt rejt magában, mert adódhatnak váratlan dolgok, amik mindent felboríthatnak, de mért ne élvezhetném a munkám gyümölcsét? Azonnal észrevettem asztalukat. Jó nagy távolságban ültek a tömegtől egy félre eső kis zugban. Apát éppen valami szőke lány tartotta szóval. Láttam anyán mennyire nehezen fogja vissza magát, de sikerült nyugton maradnia, ami nem kis erőfeszítésébe került. Legszívesebben odamentem volna és jól elláttam volna a baját helyette. Hogy van bőr a képén odamenni és bájologni neki, mikor a kedvese ott ül az oldalán? De ezeknek a lányoknak ez nyílván nem számít. Azt hiszik bárkit megkaphatnak, akit csak akarnak. De most az egyszer nagyot fognak csalódni, mert apánál, anyán kívül, senkinek sincs esélye és ez mély büszkeséggel töltött el. Soha egyikük sem kockáztatná a kapcsolatát egy kis kaland miatt sem. Ráadásul annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy másra rá se tudnak úgy nézni. Számomra elképzelhetetlen, hogy a szüleim, vagy a családom bármely tagja a másik nélkül éljen. Nekem ez a természetes míg másoknak a sok válás. De ezzel csak mi vagyunk tisztában és úgy se tudhatja meg senki, hisz tizenhét évesen nem divat a házasság, még akkor sem ha valójában már sokkal idősebbek, hisz a kinézetük alapján nem tűnnek többnek tizenhétnek. Anya csak egy évvel idősebb apánál. Három nappal a tizenkilencedik születésnapja előtt lett átváltoztatva, így örök időkre tizennyolc marad.
Azért úgy gondolom apa se reagálna másképp, ha anyához menne oda valaki, bár szerintem apa egyáltalán nem fogná vissza magát, ha szerelméről van szó. Igaz kétlem, hogy a jelenlétében bárki is a közelébe merne menni.
−Velünk ebédelsz? – kérdezte Deni. Meglepett, hogy ezt a kérdést ő tette fel. Jól láthatóan igyekezte kerülni a velem való kontaktust.
−Nem. A családommal étkezek. – jól megpakoltam a tálcámat. Farkas éhes voltam már. Ma még nem is ettem. A reggeli idegességtől nem tudtam. Ehhez képest akkor meg pláne jól bírtam, hisz ha nincs semmiféle táplálék a gyomromban, legyen az bármi, akkor nehezebben bírok a vér csábításának ellen állni és ma még csak most fogok először enni. Akkor még inkább megérdemlem a dicséretet. Ez igazán szép munka volt részemről. De lehet annyira elterelték az új barátaim a figyelmemet, hogy ezért nem jutott eszembe korgó hasam. Viszont jobb lesz, ha minél előbb megtömöm a gyomrom mielőtt hatalmába kerít egy másik hatalom, amivel aztán elrontanék mindent.
A fiú sereg egészen eddig a nyomomban volt, de ideérve az éhség elüldözte őket. Kicsit fellélegeztem. Egyszerre ez túl sok volt.
−Kik a családod? Mert azon a néhány furcsa idegenen kívül senki más ismeretlent nem látok. – bökött a fejével pont az ő asztaluk felé.
−Azért, mert ők azok. – döbbent arcukat látván elkapott a nevetés. Mindig elfelejtem, hogy másoknak milyen természetellenes a kinézetük és félnek tőlük, míg másokat ebből adódóan vonzanak, hisz ők a világ legjobb ragadózói. Bennük minden csábítja az áldozatot, ugyanakkor az alap ösztön távol is tartja. De mindig akadnak kivételek. Példának ott van anya.
−Ők? – kérdeztek vissza egyszerre mindhárman.
−Ezt nem hiszem el. – csodálkozott hitetlenkedve Olívia. – Senki nem mer a közelükbe menni olyan félelmetesek. – rázta a fejét. Azért most is vannak kivételek. Gondoltam magamban, de mire ismét feléjük néztem, a lány eltűnt.
−Ez csak a látszat. – biztosítottam őket. – Gyertek! Bemutatlak nekik. – indultam meg az asztaluk irányába. Anyáék arcán láttam a megkönnyebbülést. Nekik sem lehetett könnyű átvészelni a mai napot úgy, hogy azt se tudták mi van velem. De büszkék lehetnek rám. Eddig minden rendben ment. Viszont a neheze csak most jön. Amitől egész végig rettegtem. Még mindig nem tudom képes leszek-e rá.
Be kell mutatnom nekik új barátaimat, akiknek nem mondhatom azt, hogy „Hadd mutassam be nektek anyát és apát!”. Rögtön diliházba dugnának.
−Sziasztok! – léptem oda az asztalukhoz. A mosoly lehervaszthatatlan volt az arcomról. – Hadd mutassam be nektek a barátaimat – egy cseppet sem voltak meglepve, bár apa nem látszott túl lelkesnek. Ő mindig is az ismerkedés ellen volt Jake-kel karöltve. Legalább tudom majd mivel bosszantani. Még mindig haragszom rá. –, Deni, Rob és Olívia.– mutattam be őket illedelmesen. Nem lelkesedtek túlságosan. Legszívesebben jó messzire szaladtak volna, mint a préda a vad elől. – Ők pedig a családom. – kissé elbizonytalanodtam. Az agyam teljesen leblokkolt. – Ő itt az ap… - jaj, ne! Majdnem elszúrtam. Mit is kell mondanom? − Ő… − ja, igen! Ugrott be hirtelen. Azt hittem elrontom az egészet. Ez valóban olyan nehéz, mint vártam. Egy percre a víz is levert, pedig nem szokott. Apa helyett nem könnyű mást mondani. Rémülten néztem rám. – ő… a bátyám, Edward – mindegyiküknek nagy sóhaj hagyta el a száját. –, az an… − most gyorsabban kapcsoltam – a barátnője Bella – minden erőmre szükségem volt, hogy ezeket a szavak képes legyek kipréselni magamból és ezt látták is rajtam –, és a fogadott testvéreink Alice és Jasper, Rose és Emmett. – a végére egészen belejöttem. Gond nélkül soroltam fel a többi nevet. Nagy kő esett le a szívemről, ami szerintem hevesebben vert, mint eddig bármikor. Alapból úgy verdes, mint egy kis madárka szárnyai, hát még felfokozott állapotban. A reggeli kétségbeesésem teljesen elmúlt. Felszabadultnak, vidámnak éreztem magam. Helytálltam és ezt a családom előtt is bebizonyíthattam. Erre igazán büszke voltam. Örültem, hogy nem hagytam Jake-nek, hogy lebeszéljen az egészről. Jó móka és én élvezni fogom, efelől semmi kétségem.
−Nagyon örvendünk! – köszöntek illedelmesen újdonsült barátaim, akik a nagy feszültség mellett sem feledkeztek meg a jó modorról.
−Mi is! – mondta anya kedvesen. Ő mindig is jobban állt a dolgokhoz, mint apa. Talán, mert az anyák már csak ilyenek, míg az apák meg olyanok. Ki érti ezeket a dolgokat? Apa elég feszültnek tűnt. Kíváncsi lettem volna, mit olvasott ki a fejükből, mert biztosra vettem, hogy amiatt viselkedik így. Különben nagyon jó fej tud lenni, ha akar. Anya nyugtatólag simogatta a kezét, ami néha görcsökbe rándult. Ez nála rossz jel. Most már igazán furdalta az oldalamat a kíváncsiság. De lehet csak azért ilyen, mert fiúk is lettek az ember barátaim között, ő pedig alapból ez ellen volt. Mindegy. Úgy se tehet ellene semmit és amúgy is anya megengedte. Arról pedig nem volt szó, kikkel barátkozhatok.
−Biztos nem eszel velünk? – kérdezte Olívia még mindig hitetlenkedve, hogy én valóban hozzájuk tartozom, mivel az én bőröm nem annyira fakó. De ennek az okával ő nem lehetett tisztában. Azért az apa és köztem lévő hasonlóságot le se tagadhattam volna. Ugyanolyan bronzvörös haj, hosszúkás arc. Még az orrom is az övéhez hasonlított. Anyától a barna szemeit és ajkait örököltem. Sajnos a szemeit eredeti formájában már sohasem láthatom, maximum képen szoktam őket megcsodálni. Imádom nézni, hogy milyen volt anya mielőtt vámpír lett. De az még sem ugyanaz. Már akkor is gyönyörű szép volt, de ő ezt mindig is tagadta hiába mondogatja neki apa állandóan. Én is vele értek egyet.
−Köszi, de nem. A családommal eszem. – biztosítottam őt döntésemről és leültem a számomra bekészített székre. Jól választottak helyet, kényelmesen elfértünk, nem kellett szoronganunk. Azon nyomban neki is álltam enni. Egy egész marhát képes lettem volna felfalni. Jó volt velük lenni, de végre vágytam a hozzátartozóim társaságára is. Még soha nem voltam tőlük távol ilyen hosszú ideig. És ez naponta megfog ismétlődni. Időbe telik hozzászoknom, de menni fog, ahogy a mai nap is ment. Legalább ebédkor velük lehetek. Ezért is nem akarok egyelőre lemondani erről. Csak Jake hiányzik iszonyúan. Tőle se voltam távol soha. Tudom, hogy itt van valahol a közelben és most is vigyáz rám. Érzem. A köztünk lévő kötelék nagyon erős. Erősebb, mint ami közte és anya közt volt. Ezt senki és semmi nem szakíthatja el. Ha valami baja lenne, azt nem élném túl.
Abban a pillanatban, ahogy leültem és neki álltam enni, Alice néni tekintete üvegessé vált és a messzeségbe meredt a külvilágról teljesen megfeledkezve. Rég láttam ilyennek. Arca semmi jóról nem árulkodott és ez most fontosabb volt annál, minthogy élménybeszámolót tartsak az első napomból.
−Minden rendben, Alice? – fogta át a vállát Jasper aggódva.
−A Volturi. – ez az egyetlen szó megfagyasztotta ereimben a vért. Még én is, aki soha egyetlen eggyel sem találkozott, azon kívül, hogy még egészen kicsi koromban végezni akartak velem, tudtam jól mit jelent mindez. Semmi jót, az tuti. Vége a nyugalmunknak.
/Bella/
Nem okozott túl nagy meglepetést, ahogy fogadtak minket. Az autóink is feltűnőek hát még mi magunk a fehér bőrünkkel és aranyszínű szemünkkel.
Carlisle elintézte a felvételünket, már csak a papírjainkat kellett leadnunk a tanulmányi osztályon, ahol, mint mindig – ez az évek alatt nem változott – megkaptuk a tankönyveket, az órarendet és az iskola térképét. Azt kívülről is láttam, hogy átépítették és sok fejlesztést hajtottak végre rajta. Rengeteget változott az utolsó itt létünk óta. Ismét emlékek rohamoztak meg. Olyan erősek voltak, mintha visszarepültem volna a múltba. Újra láttam a régi ismerősöket, ahogy a parkolóban egymással beszélgetnek és az aznap délutáni programot tervezgetik. Ennek a hatására az irodából kilépve megtorpantam.
−Minden rendben, szívem? – Edward érintésére visszatértem a valóságba, a kép eltűnt.
−Persze. – csókoltam meg miután visszanyertem lélekjelenlétemet.
−Akkor menjünk már! – Emmett izgatottabb volt egy elsős kis diáknál is.
Az iskola folyosóján még egyszer utoljára eligazítottuk Nessie-t, megmutattuk neki merre találja a termét, majd nagy nehezen, de elváltunk tőle. Bevallom rettentően izgultam, hisz az én kicsikémnek ez az első napja bármilyen intézményben is. Minden anya számára ez nagy szó. Azt jelenti, egyszer véglegesen felfog nőni és akkor már nem lesz szüksége ránk. Nessie nincs könnyű helyzetben, mert mi örökké itt leszünk neki és szülőként mindig is lesz beleszólásunk az életébe, hisz akárhogy is vesszük, akármennyi idős is, kinézetre csak tizenhét éves. Fogalmunk sincs félig emberként képes-e teherbe esni, de fura a gondolat, hogy egyszer nagymama lehetek majd.
Megkerestük a termünket. Rose és Emmett ugyanígy tett.
−Ebédnél találkozunk! – mosolygott Emmett, majd távoztak.
Beléptünk az osztályba. A tanár nem volt sehol, igaz a csengő még nem szólalt meg, jelezve az óra kezdését. Minden szem ránk szegeződött. Döbbenten vizslattak végig. Nem törődtünk velük. Leghátul pont volt két egymás mögötti pad. Oda telepedtünk le. Mi voltunk elől, Alice-k pedig mögöttünk. Edwarddal szerencsére csak közös óráink voltak, valahogy állandóan sikerült elintézni. Nélküle nem is bírtam volna ki. Alice-szel és Jasperrel is együtt voltak az óráink nagy része néhánytól eltekintve.
A tanár nem sokkal a csengő megszólalása után belépett. Ügyet se vetett ránk. Nem sokat szórakozott a bemutatásunkkal, nem kellett ki állnunk az osztály elé. Felsorolta a neveinket, mi meg kezünket feltartva jeleztük melyikünk az.
−Rendben. Üdvözlünk titeket köztünk! Én Mr. Carlson vagyok. – ennyivel le is tudta, majd bele kezdett az órába.
Szerettem az angol-irodalmat, de ez valahogy unalmas volt pedig épp csak belekezdett. Edward végig csak mosolygott. Eltudom képzelni miket olvashatott ki a tini lányok fejéből, akik attól a perctől kezdve oda voltak érte, ahogy belépett a terembe. Hirtelen elkomorult az arca.
−Nessie! – suttogta halkan. Rémülten néztem rá. Még csak ez az első napunk. Csak nem történt máris valami?
−Mi van vele? – alig bírtam suttogóra fogni a hangom, legszívesebben kiabálva ugrottam volna fel a helyemről.
−Minket hív. – Edward hallja a gondolatait? Különben honnan tudhatná? Ez ritka alkalom. Viszont, ha baja lenne, akkor Edward nem ülne itt tétlenül.
−Te hallod őt? – kérdeztem, mintha nem lett volna elég világos.
−Szerintem ő akarja, hogy halljam. Kicsit megrémült a fürkésző tekintetektől. – már állt is volna fel, hogy a segítségére siessen, de Alice visszanyomta.
−Ne Edward! – mondta határozottan ellent mondást nem tűrve. – Ezzel egyedül kell megbirkóznia. Ez nem olyan dolog, amiben tudnátok neki segíteni. Csak rontanátok a helyzeten, ha most oda mennétek. – tökéletesen igaza van, de olyan nehéz tétlenül ülni, miközben minket hív. Végül Edward is egyetértett Alice-szel, így maradtunk.
Ahogy azt már megszokhattuk mindenki került minket. Vagyis majdnem mindenki. Ugyanis néhány lány próbálta megkörnyékezni kedvesemet, akik elég bátornak érezték magukat a közelünkbe jönni. Persze ő ügyet sem vetett rájuk, egy percre sem eresztette el a kezem, engem mégis bosszantott. Legszívesebben kitomboltam volna maga és nyíltan közöltem volna, hogy Edward csak az enyém és csak hozzám tartozik. De ez túl gyerekes lenne, ezért igyekeztem visszafogni magam és jó képet vágni az egészhez, hisz tudom, úgy sincs esélyük.
A nap csigalassúsággal telt. Nessie-vel ez idő alatt nem találkoztunk. Visszafogtuk magunkat, hogy ne is keressük meg. Nem akartuk, hogy azt higgye ellenőrizgetjük és nem bízunk benne, csak az a reggeli dolog még mindig idegesített.
−Biztos jól van. – nyugtatgatott Edward. Tudom, hogy igaza van, de végre a saját szememmel szeretném látni.
Az ebédlőbe lépve férfi szemek siklottak végig rajtam. Néhányan tátott szájjal bámultak. Rajtam kívül ezen senki sem lepődött meg. Edward még most is mondogatja nekem, hogy még mindig nem vagyok tisztában a belőlem sugárzó szépségemmel. Edward szorosan húzott magához, arca elsötétedett. Utálta ezt a helyzetet, utálta a rólam szóló mocskos gondolatokat, amiket sosem osztott meg velem, pedig szívesen tudtam volna, mit is gondolnak rólam mások.
Megpakoltuk a tálcáinkat élelemmel, majd kinéztünk maguknak egy asztalt az ebédlő legtávolabbik sarkában az idegesítő fürkésző tekintetek elől elrejtőzve. Ekkor futott be Rose és Emmett is.
−Mi a helyzet fiatalság? – bökte oldalba Ewdardot, aki szúrósan nézett rá a hülyesége miatt. Ő nem olyan, akivel ilyesmivel lehet szórakozni. Mi többiek inkább benne vagyunk a játékaiban, mint az én szerelmem. – Jól van, na! Ne, hogy kinyírj a tekinteteddel. – kacagott fel szokásos mackós módján, amivel újra ránk vonta a figyelmet. Csak mosolyogtunk ezen. Nem azon, hogy minden figyelem ismét felénk terelődött, hanem Emmett viccesnek nem mondható poénjain.
Nem telt el néhány perc, miután helyet foglaltunk, az asztalunknál megjelent egy magas, karcsú, kék szemű és szőke hajú lány, akinek csakúgy csillogott a szeme, ahogy Edwardra nézett. Le se vette róla, egyfolytában őt bámulta, olyan feltűnően, hogy ennél feltűnőbben már nem is lehetett volna. Edward csak mosolygott, gondolom a lány gondolatain. Úgy utálom, mikor ezt csinálja. Nem semmi bátorságra vall, hogy a közelünkbe mert jönni, nem sokan képesek erre. A legtöbben eléggé furcsának tartanak, ezért inkább kerülnek, míg mások félnek tőlünk és ez távolságtartásra ösztökéli őket. De ezt a lányt vonzotta Edward minden mozdulatával, tekintetével, beszédével – ha egyáltalán hallotta már a hangját –, kellemes megjelenésével. Mi tagadás az én kedvesem most is úriember, mint mindig. Megismerkedésünk óta nem változott semmit. Talán csak bölcsebb és érettebb lett. Engem azonban kezdett kihozni a sodromból az a kis fruska. Gyűlöltem, ha Edward ilyen hatással volt másokra. Nem féltem, hogy talán valakinek sikerül elcsábítania tőlem, hisz tudom, hogy erre esély sincs, de a női büszkeség arra ösztönzött, hogy foggal, körömmel megvédjem azt, ami az enyém. És Edward az enyém. Tudom, hogy sokkal fiatalabb nálam, még ha jelenlegi állapotomban egyidősnek is nézünk ki, de ha a szerelmemről van szó, nem ismerek tréfát. Még akkor sem, ha ennél súlyosabb dolgokat is átéltünk már együtt.
Edward az egyik kezével fogta az enyémet, a másikkal pedig megnyugtatólag simogatta azt. Már a rezdüléseimet is jól ismeri, nem kell a gondolataimban olvasnia.
−Úgy látom akadt egy rajongód, Edward. – kuncogott a bajsza alatt Emmett. Jól bokán rúgtam, de meg se érezte. Rég elmúlt azaz idő, amikor én voltam az erősebb. Rose is bosszúsan nézett rá. Együtt érzett velem. Ő sem örülne, ha egy nála jóval fiatalabb lány téblábolna Emmett körül. Ahogy Alice sem, ha Jasper körül. De velük ilyesmi nem szokott történni. Mindig mindenki az én Edwardomat szúrja ki magának.
−Segíthetünk valamiben? – szólalt meg Edward lágy, dallamos hangján, amitől az ismeretlen azonnal láng vörössé vált és zavarba jött. De hamar rendezte vonásait.
−Helló! Brittany vagyok. – az ő hangja is lágyan, kellemesen csengett. Biztos bármelyik pasit képes lenne levenni a lábáról. Kivéve az én Edwardomat. Büszkén, mosolyogva húztam ki magam mellette.
−Szia Brittany! – üdvözölte kedvesen. Ezért nem haragudhatok rá, hisz mindenkivel ilyen, mért lenne kivétel ez a Brittany? De arról nem tehettem, hogy utáltam, amikor vadidegenekkel ilyen nyájas, amikor az lenne a cél, hogy távol tartsunk magunktól mindenkit, akire veszélyt jelenthetünk. Jó, ennyi idő eltelte után már van tapasztalatunk, de soha sem lehet tudni, ezért kell mindig óvatosnak lennünk.
Az illata igazán fenséges volt. Ha most ráugornék senki se venné észre, persze a családomat kivéve, de ők hamar megbocsájtanának nekem. Ilyenkor örülök csak igazán, hogy Edward nem lát a fejembe, most biztos csalódott volna bennem. Nessie és én vagyunk az egyedüliek, akiknek teljesen tiszta az előélete. Egyszer se öltünk embert, nem ontottuk vérét senkinek se. – Én Edward Cullen vagyok. Ők itt a testvéreim Alice és Jasper, Rose és Emmett Cullen, ez a szépséges lény itt mellettem pedig a barátnőm, Bella Cullen. – ha tudtam volna biztos elpirulok ezektől a szavaktól. Fura volt a szájából azt hallani, hogy barátnő. Minden alkalommal az.
−Örülök, hogy megismertelek Edward! – feltűnt, hogy szavait csak hozzá intézi, mintha mi itt sem lennénk. Tudomást sem vett rólunk. Alice és Rose nyugalomra intettek, mert látták kezdek bepörögni ettől a pimaszságtól. Igyekeztem visszanyerni önuralmamat, ami elég nehezen ment.
−Hah! Mintha mi itt sem lennénk. – morgolódott Emmett, de csak olyan halkan, hogy mi hallottuk.
−Te új vagy itt, igaz? – mintha ez nem lenne nyilvánvaló dolog.
−Mind azok vagyunk. Néhány napja költöztünk Forksba. – mézes-mázaskodott tovább Edward.
−Szuper! – lelkesült fel, bár nem tudom mitől. – Ha gondolod megmutathatom neked a várost. – kezd most már túlzásba esni, nálam meg mindjárt elszakad a cérna, ha így folytatja tovább. Különben is mi elég jól ismerjük ezt a várost, szerintem még nála is jobban. Ekkora pofátlanságtól majdnem elvesztettem az önuralmamat. Edward tartott vissza, aki megnyugtatólag fonta körém a karjait. Brittany arcáról egy pillanatra eltűnt az odafagyott mosoly. Ez az állapot nem tartott túl sokáig, vidáman várta Edward válaszát.
−Köszönjük, de mi már a családdal közösen felfedeztük a várost. – hárította óvatosan, nem túl durván az ajánlatot. Kicsit fellégeztem annak ellenére, hogy tudtam úgyis nemet fog mondani. A lány arca elszomorodott. Reméltem ezzel befejezte és végre elhúz innen, hogy nyugodtan tölthessük az ebédszünetünket a családunk társaságában. Arca viszont újra felderült. Nem adta fel egykönnyen.
−Az iskola szervezésében este buli lesz, ahova szeretettel várunk! – ez a meghívás is csak neki szólt. Már nem tudtam, mit tegyek a dühöm elfojtására. Edward rám mosolygott, majd visszafordult Brittanyhoz. Tudom, tudom. Túlzásba viszem, de ki az, aki nálam jobban reagálna egy ilyen helyzetre, hisz akármennyire is dúlok-fúlok belül, csöndben, szó nélkül ülök kedvesem mellett és még a lány is él. Szóval senkinek nem lehet rám egy rossz szava sem.
−Egyikünk sem egy bulizós fajta – Alice szúrósan nézett rá, mert ő igen és a többiek is szeretnek néha kicsapni a hámból. Edward csak miattam mondta és ettől egy kicsit elszégyelltem magam. Nem szerettem elrontani a többiek szórakozását, ezért az ő nevükben nem kellett volna visszautasítania a meghívást. –, de majd még megvitatjuk otthon és meglátjuk. – tette hozzá diplomatikusan.
−Oké! Szívesen látunk titeket! – meglepett a hozzáállása. Általában távolságtartóak velünk, még Edwarddal is, hisz van benne valami félelmetes, ami a normális embereket távol tartja tőle. Úgy látszik minden változik. Nem csak a környezet, de az emberek is.
Brittany végre távozott. Most már igazán fellélegezhettem és elereszthettem magam.
−Már nagyon idegesített ez a lány. – mondtam végül.
−Ugyan már! Nagyon kedves teremtés. – nevetett Edward.
−Nekem egyáltalán nem kedves teremtés az, aki téged akar. – vágtam be a durcát. Ebben Nessie rám ütött. Ha valami nem tetszik neki, akkor ő is beszokta vágni.
−Ez nagyon mókás volt. – nevetett fel Alice is. Neki lehet, hogy onnan az volt, de ha vele történt volna mindez azt hiszem nem nevetne ilyen jó ízűen. Számomra egyáltalán nem volt az. Nem tudom ő, mit csinált volna, ha Jasperről lett volna szó.
−Az már igaz. – bólogatott Emmett is, de az ő arcáról sem lehetett levakarni a vigyort. –Vigyázz Bella! Úgy látom változtak az idők és Edwardnak itt bőven akad majd rajongója. – na ez övön aluli ütés volt. Szóhoz se jutottam. Ilyen durva még soha sem volt.
−Emmett! – csodálkozott el Rose is. Mind döbbenten néztek rá, míg én azt hittem bőgve rohanok ki. Mostanában olyan érzékeny lettem és ez Emmettől akárhogy is vesszük nem volt szép. – Ez nagyon durva volt. – dorgálta le Rose.
−De hát ez az igazság. – adta az értetlent.
−És neked ezt feltétlenül ki kellett mondanod, nem számítva, hogy kit bántasz meg ezzel? – ezt már Edward sem hagyta szó nélkül.
−Igazatok van. Sajnálom Bella! – talán tényleg sajnálta, de már kimondta és tudom, hogy igaza van, mégis rosszul esett. Csak bólintottam, hogy semmi gond és igyekeztem úgy is tenni.
−Hol van már Nessie? – váltottam témát. Megígérte, velünk ebédel. Na és látni is akartam végre, minden rendben van-e vele. A nap folyamán még nem láttuk.
−Nézd csak! Ott van. – mutatott Edward a bejárat felé. Megkönnyebbültem, mikor megláttam vidám, felderült, pirospozsgás arcát. Nagyban beszélgetett néhány sráccal, majd amikor észrevett minket elindult felénk.
−Sziasztok! – végre oda lépett az asztalunkhoz, de nem egyedül. – Hadd mutassam be nektek a barátaimat – ez elég gyorsan ment, bár Nessie mindig is közvetlen volt, úgyhogy várható volt, hogy hamar lesznek barátai. –, Deni, Rob és Olívia. Ők pedig a családom. – mutatott ránk. Láttam kissé elbizonytalanodott. – Ő itt az ap… ő… - rémülten néztünk egymásra. Eddig minden olyan jól ment. Csak pont most ne szólja el magát. – ő… a bátyám, Edward – mindegyikünk száját nagy sóhaj hagyta el. –, az an… a barátnője Bella és a fogadott testvéreink Alice és Jasper, Rose és Emmett. – mutatott be mindenkit egy kis megingás után, zökkenőmentesen. Most már biztos rendben lesz minden. A nehezén túl vagyunk, Nessie jól vette az akadályokat. Ügyesen helytállt és a reggeli kétségbeesésnek semmi nyoma. Most már én is megnyugodtam.
−Nagyon örvendünk! – köszöntek illedelmesen. Eléggé feszélyezettnek érezték magukat a társaságunkban. Ez nem is csoda. Kissé elütünk Nessie-től, hideg a bőrünk és a szívünk se dobog, mint neki.
−Mi is! – mondtam kedvesen, rájuk mosolyogva. Edward nem volt túlzottan elragadtatva, hogy Nessie-nek ember barátai lettek, főleg fiúk is, de szerintem csak a gondolataik miatt viselkedett így. Most én voltam az, aki megnyugtatólag simogattam a kezét.
−Biztos nem eszel velünk? – kérdezte Olívia reménykedve. Biztos jó barátnője lesz az én Nessiem-nek. Csak azért túl közel engedni sem lenne okos dolog, mert azzal veszélybe is sodorhatjuk, nemcsak magunk miatt, ha nem a sok ellenséges vámpír miatt is.
−Köszi, de nem. A családommal eszem. – ült le az utolsó szabadhelyre. Direkt olyan asztalt választottunk, ahol kényelmesen elférünk. Nessi azonnal enni kezdett. Olyan volt, mint, aki már napok óta nem evett. Még szerencse, hogy kibírta minden gond nélkül, mert úgy látom igazán ól sikerült az első napja, aminek nagyon örültem.
Hirtelen Alice tekintete üvegessé vált, szeme a messzeségbe révedt. Rég volt a semmiből váratlanul felbukkanó látomása. Általában ő figyelte a jövőt, vár-e ránk valamiféle veszély. Edward arca elkomorult, szeme elsötétedett. Biztos voltam benne, ő már pontosan tudja mit lát Alice.
−Minden rendben, Alice? – fogta át a vállát Jasper.
−A Volturi. – erre az egyetlen szóra összerezzentem. Még éppen hogy csak visszatértünk ide. Nem lehet, hogy a Volturi máris zaklasson minket. – Azonnal beszélnem kell Carlisle-jal. – pattant fel a helyéről, Jasper követte. Mindenki kíváncsian tekintett Edwardra. Láttam Nesie szeretné megvitatni mi a véleményünk az új barátairól, de ebben a helyzetben ez nem a legjobb ötlet. Ő is tudta ki az a Volturi, hisz egyszer régen végezni akartak vele. Rémület ült ki az arcára. Szeme Edward és köztem cikázott.
−Apa! Mit jelentsen ez? – próbálta faggatni. Edward azonban továbbra is Alice-t figyelte.
−Nincs több órád, Alice? – ez meg, hogy jön most ide? Inkább arról beszélne, amit Alice látott.
−Azt hiszem ez most sokkal fontosabb. – Edward csak bólintott. Alice elviharzott a nyomában Jasperrel. Hát persze, hogy Jasper előbb szerez tudomást mindenről.
−Nem akarod elmondani, mi történt? – vontam kérdőre, mert láttam magától nem fog megszólalni. Felzaklatott ez a dolog, az utolsó találkozásunkról nem őriztem jó emlékeket.
Ha Alice-nek a Volturiról volt látomása az csak rosszat jelenthet. Edward megrázta a fejét.
−Apa! – Nessie észre se vette, hogy a keresztnév helyett ismét apának hívja. Igaz addig, míg senki nem hallja, nincs is ezzel gond.
−Nem ez a legalkalmasabb hely megvitatni ezt. Majd otthon. – ennél többet nem volt hajlandó elárulni. A feszültség pedig egyre nőtt. Nekünk meg volt még két óránk ebéd után.
−Jellemző, hogy mindent sokkal később tudunk meg. – mérgelődött Emmett, de igazán hozzászokhatott volna.
Nessie-vel végre minden rendben volt, erre jött egy újabb, sokkal rosszabb probléma. Nem is tudom Edward, hogy bír mindig ilyen nyugodt maradni. Alig bírtam magammal. Ez az első nap sokkal rosszabb. Már most elegem van az egészből. Ráadásul utálom, amikor még előttem is titkolózik és nem mond el valamit. Ilyenkor olyan tehetetlennek, hasznavehetetlennek érzem magam.
Lassan, de csak elérkezett az utolsó óra és annak is a vége. A parkolóban gyülekeztünk. Jake is ott volt Nessie-re várva. Alice-ék biztos futva mentek hazáig. Értenek a feltűnés nélküli távozáshoz.
−Eljössz akkor este a buliba Nessie? – kiabálta még oda neki az egyik új barátja. Már csak rá vártunk türelmetlenül. Jake felhúzta a szemöldökét ezekre a szavakra.
−Nessie! Mennünk kell! – sürgette Edward.
−Még nem tudom, de most rohannom kell. – intett oda nekik, majd már mellettünk is volt.
−Szia Jake! Hát te? – kérdezte tettetett meglepetéssel. – Azt hittem a falkáddal lézengsz. – gúnyolódott.
−Velük voltam, de gondoltam megleplek és eléd jövök. – mintha meg se hallotta volna az előző kijelentésben az élt. – Ez meg ki volt? – kérdezte Jake ingerülten.
−Nem tartozom neked beszámolóval. – vágott vissza flegmán. Úgy látszik még mindig haragszik a reggel történtek miatt.
−Ezt nem most kellene megbeszélnetek. Van ennél sokkal fontosabb dolgunk. – mérgelődött szerelmem. Nagy lehet a baj, ha kezdi elveszíteni a türelmét.
−Történt valami? – nézett ránk meglepetten kedvenc farkasom.
−A Volturiról volt látomása Alice-nek. – Jake testét erre a névre rázta a remegés. Ő sem felejtette el, hogyan akartak hátba támadni minket annak idején.
−És micsoda? – jártatta végig a szemét kis családunkon.
−Ezt majd otthon megvitatjuk, ha végre indulhatunk. – mindenki beszállt az autójába. Jake velünk jött.
Pár perc alatt hazaértünk.
Edward türelmetlenül tépte fel a bejárati ajtót. Carlisle, Esme, Alice és Jasper a nappaliban ültek.
−Semmit nem tehetünk? – kérdését egyenesen Carlisle-hoz intézte.
−Alice szerint nem. Az a legjobb, ha kimaradunk az egészből. Akkor talán nem fognak zaklatni minket. – mondta elgondolkodva. Egyre türelmetlenebb lett mindenki. Miért kell állandóan rébuszokban beszélniük?
−Beavatna valaki minket is? – kérdezte Emmett feldúltan.
−Alice-nek volt egy látomása a Volturiról. – kezdett bele Edward.
−Ezt már tudjuk. – vágott közbe türelmetlenül a nagymackó.
−A látomásban – vette át a szót Alice – a Volturit legyőzte egy sokkal nagyobb és hatalmasabb klán, akik, át is vették a vezetést.
−De ez jó, nem? – értetlenkedett Emmett. Én csak meglepetten álltam, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, annyira meglepett ez az egész. Ki lehet a Volturinál hatalmasabb, hogy még legyőzni is képesek voltak?
−Nem feltétlenül. – magyarázta Carlisle. – Nem tudjuk, miért tették, kik ők és mik a céljaik. Ráadásul Alice azt mondta nagyon kegyetlenek is.
−Akkor menjünk és segítsünk nekik. – lelkesedett fel Emmett egy kis harc lehetőségétől.
−Ez nem ilyen egyszerű. Ha úgy döntenénk se tehetnénk semmit, mivel már győztek és övék a hatalom. A sorsunk az ő kezükben van. – folytatatta Carlisle. Ezt nem értem. Az meg hogy lehet? Valaki csakúgy legyőzi a Volturit és máris mindenki hajbókol előttük? − Az a legjobb, ha nyugton maradunk, kerüljük a feltűnést, aztán meglátjuk mi lesz. Talán kiderül róluk valami. – elképedve néztünk Alice-re. Csak többet látott annál, mint amit megosztottak velünk.
−A Voltiri harcolt velük és alul maradt a sok képzett, képességekkel rendelkező katonái ellenére. Akkor gondolhatjátok, hogy nem piskóta ez az új klán. Nem tudom kik élték túl, van-e olyan, aki eltudott menekülni, de iszonyú hatalommal rendelkeznek. Láttam őket. Megjelenésük tiszteletet parancsoló. A klán öt főből áll, plusz a feleségek és a testőrség állandó tagjai. Köztük is vannak igen erős képességekkel rendelkezők. Már meg is kezdték a tisztogatást a vámpírok közt, azoktól, akiket zavaró tényezőnek tekintenek. Ennek ellenére a látomás nem volt elég, hogy mindent megtudjak.
−Egyelőre ez is nagyon részletes volt Alice. – nyugtatta meg Edward. Ha bármi mást látsz, azonnal szólj!
−Akkor most az a legjobb, ha várakozunk? – fordult ismét Carlisle-hoz.
−Igen. Mást úgy se tehetünk. Mi egyelőre nem vagyunk veszélyben. – hát ez szuper. Újra a tehetetlenség köde lebegett a fejünk fölött. Ismét arra várhatunk, hogy történjen valami. Mindenki idegesen, szótlanul téblábolt a nappaliban.
−Na, most akkor várjatok és tisztázzuk a helyzetet! – szólalt meg Jake. – A Volturit legyőzték és egy olyan klán vette át a hatalmat, akiről semmit sem tudunk, azt se, hogy kik. – sorolta a tényeket.
−Ez így van. – bólintott rá Carlisle.
−Mégis úgy ülünk itt, mintha aláírtuk volna a halálos ítéletünket. – mi mást tehetnénk? A legjobb, ha egyelőre meghúzzuk magunkat, talán akkor békén hagynak minket.
−Nem érted a lényeget Jacob. – mondta neki ridegen Edward.
−Akkor kérlek avass be! – nem leplezte feltámadt ellenszenvét.
−Éppen azért húzzuk meg magunkat, mert semmit sem tudunk róluk és nem akarunk a látó szögükbe kerülni, főleg, hogy már megkezdték a tisztogatást a fajtánk közt.
−Rendben. Értesítem a falkát az új fejleményekről. – végül nem kötekedett tovább. Visszatértével újra alfa lett, mindenről tudniuk kell, ami történik, ahogy mindig is. Azt se tudjuk, mit szólnának a farkasokkal való szövetségünkhöz. De ez soha sem volt hatással a döntéseinkre, hisz nekünk ez az előnyünk. Senki se tudta igazán, hogy mit tegyünk. Folytatnunk kell tovább az életünket.
−A Denali klán hamarosan meglátogat minket. Hallották, hogy visszatértünk és tisztában vannak a Volterrában történt eseményekkel is. – már nagyon régen nem láttuk őket, pedig olyanok, mint a családtagok. Jó lesz néhány régi ismerős arcot látni. Néha-néha betértünk hozzájuk, ha arra jártunk, de ezeken kívül nem igen találkoztunk.
Megszólalt a csengő. Alice és Edward összenéztek. Remek. Minket megint kihagynak a dologból. Megkönnyebbülés jelét nem mutatták, ez nem jelenthet jót. Edward rögtön ott termett az ajtó előtt és idegesen tépte fel azt, majd szótlanul kitárta az ismeretlen előtt, aki szintén szó nélkül lépett be nem kis meglepetést okozva ezzel.
Remélem tetszett :) Várom véleményeiteket! :)
.jpg)
