Sziasztok! Az Előszó lemaradt az újra felrakásból pedig nagyon sok információt tartalmaz, ezért most fordítok a dolgon és kezdem elölről az egészet.
Szóval itt az Előszó. Remélem tetszeni fog. Aztán ismét felkerül az első fejezet (rövidebb ideig és elnézést a kavarodásért), aztán meg a második, hamarosan pedig végre a harmadik. Tudom, hogy baromi lassan haladok vele, de tényleg nagyon kevés időm van írni, de elhihetitek ha megtehetném egész nap csík írnék és frissíteném az oldalaimat, de sajnos ezt még nem tehetem meg és a fősuliból ez a félév iszonyúan kemény. De hát erre vállalkoztam. Továbbra is a türelmeteket és kitartásotokat kérem, egyszer csak sikerül rendes időközökre beállnom és majd befejeznem :) Abba nem hagyom, csak tartsatok KI :) Köszönöm! :) Puszilok mindenkit! :)
Minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Bár attól függ, kinek mi az.
Apa végül mégis csak úgy döntött, felhívja Reneé-t, hisz neki is joga van tudnia, mi van velem. Közölte, hogy itthon vagyok, jól vagyok, és ne nagyon lepődjön meg, amikor meglát. Anya néhány nappal ezelőtt meglátogatott. Apával ellentétben mindent tudni akart a legapróbb részletekig. A családom beleegyezett a beavatásába. Az engedélyük nélkül soha nem lepleztem volna le magunkat, de Reneé mégis csak az anyám. Utálok titkolózni előtte.
Csöndben, türelmesen hallgatott végig, hol rám, hol Edwardra, hol Nessie-re siklott a tekintete. Az arckifejezése nem árult el semmit.
A végén csak ennyit kérdezett:
−Boldog vagy?
−Igen anya. Nagyon. Soha életemben nem voltam ennyire boldog. – erre a kijelentésre nagy sóhaj hagyta el a száját. Sokkal jobban fogadta, mint vártam. Edward és a többiek nem mozdultak mellőlem. Nessie az ölemben ült, aki szintén csendben figyelt, az arcán kíváncsiság tükröződött.
−Nessie! Ő az én anyukám, a te másik nagymamád. – magyaráztam neki. Már most nagyon okos, így rögtön tudta, mit jelent ez.
−Megfoghatom? – nyújtotta feléje Reneé a kezeit. Nessie ugyanúgy tett.
−Szia Nessie! Örülök, hogy találkoztunk! – Nessie tisztában van azzal, hogy a távol lévő nagyszülei emberek és nem olyanok, mint Carlisle meg Esme, ezért velük normálisan kell kommunikálnia.
−Szia! Én is örülök! – mosolygott anyára azzal a tündéri mosolyával, amivel mindenkit egyből levett a lábáról. Jó jel, hogy anya, nem rohant el azonnal. Egy-két órát maradt mielőtt távozott.
−Ezek szerint nem nagyon fogunk találkozni, igaz? – kérdezte szomorúan távozás közben.
−Miért mondod ezt? – nem értettem hova akar kilyukadni. Talán nem akar többé látni? Mégis nehezebb feldolgoznia a történteket, mint gondoltam? – Most, hogy tudsz mindent, akkor találkozhatunk, amikor csak akarunk.
−De ti nem jöhettek Floridába és itt is ki tudja, meddig maradhattok. – egy könnycsepp csillant meg a szemében.
−Jaj, anya! – öleltem magamhoz. Testem hidegségétől megborzongott, de nem eresztett. – Ne, haragudj rám!
−De hogy haragszom! Örülök, hogy megtaláltad a boldogságodat! Ezt soha ne feledd el! – olyan véglegesnek hangzott ez az egész. – Azért néha felhívhattok. Akkor is, ha már idős vénasszony leszek.
−Rendben. – a torkom kapart a közelében, de egész jól megszoktam. Bőven volt, kik mellett gyakorolni. Anya adott egy utolsó puszit, majd elment.
Zokogva akartam Edward vállára borulni, de nem voltak könnyeim, így anélkül tettem.
−Nyugodj meg Bella! Most, hogy tud mindnet, könnyebb neki. – tudom, hogy igaza van, de nekem ettől még ugyanolyan nehéz.
−Mi a baj anya? – jött oda Nessie és érintett meg vigasztalóan.
−Semmi kicsim! – kaptam az ölembe. Edward és Nessie jelenlététől minden szomorúságom el szokott szállni. Tényleg én voltam a világon a legboldogabb. Charlie még aznap felhívott, hogy megkérdezze, milyen volt Reneé látogatása.
Azóta eltelt néhány nap. Semmi különös esemény nem történt. Minden nyugodt volt. Néha már túlságosan. Persze mi élvezzük ezt. Edwarddal minden éjszaka belemerülünk egymás iránt érzett szerelmünkbe.
Nessie-t egyelőre Carlisle tanítgatja. Kinézetre már iskolás, de még nem elég érett hozzá. Ráadásul hétről hétre változik és ezt nem tudnánk megmagyarázni.
Carlisle ma is épp Nessie-vel foglalkozik.
−Charlie! – hallottam meg Alice elgyötört hangját. Pontosan tudtam, mit jelent ez. Látomása volt, méghozzá Charlie-ról.
−Mi van apával? – léptem közelebb hozzá, de Jasper rögtön mellette termett.
−Mit látsz? – fordult hozzá szakszerűen. Nagy gyakorlata volt ebben. A többiekkel együtt idegesen várakoztunk, kivéve Edwardot, aki kiolvasta Alice fejéből a választ. Ha lehet azt mondani még fehérebb lett, mint egyébként. Arca eltorzult a fájdalomtól.
−Edward! Mondd már, mi van vele! – a hangom egy oktávval feljebb csúszott idegességemben. Ne csinálják ezt velem!
−Sajnálom Bella! – mondta fojtott hangon és közelebb jött.
−Sajnálod? De hát mit? Mondd már! – kiabáltam magamból kikelve. Mióta vámpír vagyok ez soha sem fordult elő.
−Charliet vadászat közben baleset érte az erdőben. – nem régiben a horgászatról erre a hobbira tért át. Nem helyeseltem, mert az erdő önmagában is veszélyes, hát ha még minden féle lények keresik benne táplálékukat.
−És hogy van? – emeltem rá még mindig vörösen izzó szemeimet. Már csak pár hónap és kitisztulnak. Végre az enyémek is aranyszínben fognak úszni.
Erre a kérdésre Edward megrázta a fejét.
−De hisz Alice a jövőt látja. – a torkom egyre jobban kapart, már-már égett. – Akkor még megakadályozhatjuk. – igen, ezt kell tennünk. Nem hagyhatjuk meghalni.
−Ez baleset volt Bella, nem előre eltervezett, ezért csak azután láttam miután megtörtént. – vette át a szót Alice. Nem akartam elhinni.
−Nem! – ordítva rogytam össze, de Edward elkapott. Szorosan magához ölelve cipelt a kanapéhoz. Ha a szívem dobogna még, most biztos megszakadt volna, kettétörik, mint egy nagy kő. Némán, könnyek nélkül zokogtam Edward mellkasába temetve az arcomat. Furcsa mód Jake ma még nem bukkant fel, pedig ilyenkor már itt szokott lenni. – Hogy lehet, hogy a farkasok nem mentették meg, hisz állandóan az erdőt járják, össze-vissza futkározva. – a családom döbbenten, szó nélkül, magába roskadva állt. Kedvelték Charlie-t. Számukra is annyira hihetetlen ez, mint nekem.
−Bella! – szólalt meg Carlisle szomorúan. – Ők sem lehetnek ott mindenhol. – tette a vállamra a kezét. Edward csak szorított és nem eresztett. Lehet, ha elenged, szétesek. Azt hittem soha többé nem fogok fájdalmat érezni. Azzal tisztában voltam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem ilyen hamar, és nem így. – Nem látják előre az eseményeket.
−Annyira sajnálom Bella! – toppant be Jake végszóra, nyomában Seth-tel. Szeretett volna átölelni, de látta, nem vagyok olyan állapotban, ezért Nessie-hez ment, aki értetlenül szemlélte az eseményeket, és felkapta. Nem értette, miért lett hirtelen dermedt csönd és miért lengte be a szobát a szomorúság köde. Tisztában volt Alice, Edward és Jasper képességeivel és azt is tudta, Charlie-ról van szó.
−Együtt érzünk veled Bella! – Seth, aki mindig vidám, most nem volt az. – Mindannyian szerettük Charlie-t. – szorosabban bújtam Edwardhoz, aki megnyugtatólag simogatott. Nem akartam ezeket hallani. Még nem. Nem készültem fel rá. – Billy azt üzeni, ne aggódj! Mindent elintéz a temetéssel kapcsolatban. Neked semmivel sem kell törődnöd. – rendes tőle, de ez az én feladatom.
−Kérlek, mondjátok meg neki, nagyon hálás vagyok, de ez a mi dolgunk. – Charlie az apám volt és, ha sokszor nem is tudtam kimutatni, nagyon szerettem. Megérdemli a normális végtisztességet. Azt akarom, övé legyen a világ legszebb temetése. Soha nem voltam oda a giccses dolgokért, de annyi mindent köszönhetek apámnak. – Alice! Ugye számíthatok rád? – tudtam, mindent megfog tenni ezért. Most még az se érdekelt, ha túlzásba esik.
−Persze Bella! Bízd csak rám! Elintézek mindent. – rögtön el is viharzott. Gondolom, azonnal neki lát a szervezkedésnek. Ebben nagyon jó. Tökéletesen megbíztam benne. Pont olyan lesz, amilyet szeretnék. Efelől nem volt kétségem. Edwarddal továbbra is a kanapén ültünk, egymás karjaiban. Most még nagyobb szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. De ezt kérnem sem kellett. Ő most már örökké mellettem lesz, bármi is történjen. Nessie-t Jake továbbra is a karjaiban tartotta. Nem kerülte el figyelmét Jake szomorúsága sem. Megérintette az arcát.
−Tudod Nessie, a nagypapád… - itt elakadt.
−Jake, ne! – még olyan kicsi. Nem kéne ezzel terhelni a lelkét.
−Meg kell tudnia. – ismét arcához emelte apró kezeit.
−Nem jön többet. – felelte Jake a kimondatlan kérdésére. Nessie tovább faggatta. Kíváncsi egy teremtés. – Mert baleset érte és… − magyarázta, de neki ennyi is elég volt a megértéshez.
Lemászott Jake öléből, odajött hozzám és az enyémbe fészkelte magát. Edward most már kettőnket ölelt szorosan. Nessie halkan sírdogált a ruhámba temetve az arcát, ami elázott a könnyeitől. Félig emberként meg van az a képessége, hogy tud sírni. Ezt most nagyon irigyeltem tőle. Én csak szúró érzést éreztem a szememben. Kislányom az én arcomat is megérintette.
−Tudom. Nekem is hiányozni fog. – pusziltam meg a feje búbját.
−Jaj, kicsikéim! – ült le mellénk Esme. – Olyan borzalmas, hogy pont most történik ez, amikor boldogok lehetnénk. – ebben tökéletesen igaza van. Minden olyan szép volt. De valaminek állandóan el kell rontania a felhőtlen boldogságunkat. Biztos átok ül rajtunk, ami egyfolytában beárnyékolja az életünket és nem hagy nyugalmat, csak egészen rövid ideig.
−Őszinte részvétünk Bella! – Emmett arcának ragyogása is megszűnt. Ennek a súlyát még ő is felfogta. Feléjük bólintottam. Nem akartam társalogni. Szerettem volna bánatomba süppedni.
−Menjünk haza? – kérdezte Edward, mint aki olvas a gondolataimban. Szeretem a családomat, de jó lett volna csak hármasban lenni, Edwarddal és Nessie-vel.
−Előbb fel kell hívnom Reneé-t. – válásuk óta nem nagyon találkoztak, de jóban voltak. Igaz, anya megbántotta apát, de ő már rég nem haragudott rá. Főleg, hogy most már itt voltam neki.
−Hagyd csak! Majd elintézem. – Esme el is tűnt, de pár perc múlva újra mellettünk ült. Éreztem Jasper erejét, ahogy szétárad testemben a nyugalom.
−Alig akarta elhinni. Azt mondta mindenféleképpen itt lesz a temetésen. – legalább Reneé-t láthatom még egyszer, mert ezek után nem leszek képes tovább itt élni.
Edward, Nessie és én hazamentünk. Otthon elmondtam Edwardnak, mire jutottam. Azt mondta, ne aggódjak emiatt, oda megyünk, ahová csak akarom, akár hármasban is.
Másnap beavattuk a többieket is tervünkbe, akik egyöntetűen úgy döntöttek velünk tartanak. Ha egyvalaki költözik, akkor mindenki. Összetartunk. Hangoztatták, amikor felvetettük, hogy ha nem akarnak innen elmenni, maradjanak csak nyugodtan. Szépen meg is sértődtek, de persze nem tartott sokáig. Jake is úgy döntött velünk jön. Egy percet sem akar távol tölteni Nessie-től. Meg vitatta a falkával, akik nem lelkesedtek túlságosan az ötletért, de tagjaik nagy része pontosan tudta, milyen nehéz távol lenni a bevésődésétől.
A temetés pont olyan volt, amilyet szerettem volna. Alice kitett magáért és ezért nagyon hálás voltam neki. Reneé eljött, ahogy ígérte. Végig mellettem állt, de a temetés után nem maradt sokáig. Edward erősen tartott, nehogy összeessek. Jelen volt az egész város. Köztük néhány régi barátom is. Furcsán néztek rám, de nem érdekelt. Úgyis nemsokára eltűnünk innen.
A temetés végén nekem se volt többé itt maradásom. Elérkezett a búcsú ideje.
−Mindent köszönünk Sam! – egyedül a falka volt, akiktől elköszöntünk.
−Nincs, mit Bella! – ráztunk kezet egymással. Már egyikünket sem rázta meg annyira a másik érintése, de ölelésről azért szó sem lehetett.
−Bella! – nem úgy, mint Sethnél. Mindenkit végig ölelgetett. Még Rose-t is. Elég mókás fejet vágott közben. – Nagyon fogsz hiányozni.
−Te is Seth! – veregettem meg a hátát fél kézzel. A másikkal Nessie-t fogtam. – De bármikor megtalálhatsz, ha követed az illatunkat.
−Jobb, ha Seth itt marad a seggén. – mondta parancsolóan Jake.
−Edward! – pacsizott le vele Seth.
−Seth!
−Vigyázzatok magatokra! – Edward sem maradhatott ki az ölelésből.
−Ti is. – mosolygott rá kedvesem azzal a féloldalas mosolyával, amit még mindig nagyon szerettem.
−Biztos, hogy ezt akarod, Jake? – kérdezte letörten Embry. Nem lehet könnyű neki, hogy a legjobb barátja elmegy néhány vámpírral.
−Tudjátok, hogy nincs más választásom. – nézett Nessie-re és szemében melegség jelent meg. – De nem bánom. Sam! Nagyon vigyázz rájuk, amíg távol vagyok. – ők is kezet ráztak egymással. A többiek a háttérben figyelték ezt a szívmelengető búcsúzkodást. – Addig Leah a kapitány – adta ki gyorsan az utolsó alfa parancsait –, de Samre is hallgatnotok kell. Ha van valami, tudjátok hogyan érhettek el. Billynek üzenem, szeretem!
−Minden rendben lesz. – nyugtatta meg Leah. Quil se lelkesedett túlzottan barátja távozásáért.
−Tudom. – Jake egy röpke pillanat alatt átváltozott, nem zavartatva magát. Nessie-t a hátára tettem, mert ott kényelmesebb lesz neki, belesüppedve a jó meleg bundájába. Jake egy óriásit vonyított végszóként, mi pedig még utoljára odaintettünk nekik, majd futásnak eredtünk. Mindegy hová, csak innen el.
