VÁMPÍRNAPLÓK 1. - ÉBREDÉS (9. fejezettől)

VÁMPÍR NAPLÓK

Az ébredés

9. fejezet

Ő nem Katherine reinkarnációja.

Visszafelé tartott a panzióba a halvány levendula csendben a hajnal előtt, Stefan gondolkodott.

Ezt annyira elmondta volna neki, és ez igaz volt, de ő még csak most ébredt rá, meddig dolgozott, míg erre a következtetésre jutott. Azután, hogy egy hétig Elena minden levegővételét és mozdulatát figyelte, és úgy gondolta, katalogizált minden különbséget.

A haja egy árnyalattal halványabb, mint Katherine-é, és a szemöldöke, és szempillái is sötétebbek.

Katherine-é már szinte ezüstös volt. És ő magasabb volt, mint Katherine egy jó tenyérnyivel. Nagyobb szabadsággal mozgott, a lányok ebben a korban sokkal kényelmesebbek voltak a testükkel. Még a szeme, azok a szemek, amik a sokkos felismerést okozták már az első nap, sem volt ugyanaz.

Katherine szeme általában nagy volt, gyermeki csodával, vagy más lehangolt, ahogy az helyes volt fiatal lányoknak a tizenötödik század végén. De Elena szeme egyenesen találkozott veled, folyamatosan nézett rád, és nem hátrált. És néha összeszűkültek határozottan vagy kihívással, ilyen Katherine-é sosem volt.

A kegyelem, a szépség és a puszta csodálat, ezekben voltak hasonlók. De Katherine volt a fehér cica, Elena pedig egy hófehér nősténytigris.

Ahogy ő vezetett a juharfák sziluettjében, Stefan összerándult egy emléktől, ami hirtelen felbukkant. Ő nem gondolt arra, ő nem engedte magát… de a képek már úsztak előtte. Olyan volt, mintha a folyóirat nyitva esett volna le, és nem tehet többet semmit, mint tehetetlenül bámulja az oldalt, miközben a történet az agyában lejátszódott.

Fehér, Katherine aznap fehérben volt. Egy új, fehér a velencei selyemruha, húzott ujjal, bemutatta gyolcsban a hálóing alatt. Volt rajta egy arany nyaklánc gyöngyökkel a nyakán és apró gyöngy csepp fülbevaló a fülében. A lány annyira elégedett volt az új ruhájával, amit apja megbízásából elsősorban neki csináltak. Piruettezett Stefan előtt, teljesen felemelte a padlóról-hosszú szoknyáját kis kezével, hogy bemutassa a sárga brokátos alsószoknyát alatta…

– Látod, ez még az én hímzett monogramom. A Papa csináltatta. Az én kedves Papám… – A hangja elhalkult, és ő megállt forogni, az egyik kezével lassan rendezgette az oldalát. – De mi a baj, Stefan? Te nem mosolyogsz.

Ő nem is próbált. Látványa ott, fehér és arany, mint valami éteri látomás, fizikai fájdalom volt neki. Ha ő elveszti, nem tudja, hogyan tud tovább élni. Ujjai görcsösen körül zárták a hűvös, gravírozott fémet. – Katherine, hogyan mosolyogjak, hogyan lehetnék boldog, ha…

– Ha?

– Amikor látom, hogyan nézed Damon-t. – Ott azt mondta. Így folytatta fájdalmasan. – Mielőtt hazajött, te és én együtt voltunk minden nap. Apám és a tiéd elégedett volt, és a házassági tervekről beszélt. De most a nappal rövidebb, a nyár szinte eltűnt, és több időt töltesz Damonnal, mint velem. Az egyetlen ok, amiért apa lehetővé teszi, hogy itt maradjon, hogy te kéred. De miért kéred meg, Katherine? Azt hittem, hogy törődsz velem.

Kék szeme döbbent volt. – Én törődtem veled, Stefan. Ó, tudod, hogy igen!

– Akkor miért jártál közben Damonnak apámmal? Ha nem teszed, ő kidobta volna Damon-t az utcára…

– Biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neked, kis testvér. – A hang az ajtóban gördülékeny volt és arrogáns, de amikor Stefan megfordult, látta, hogy Damon szeme füstölög.

– Ó, nem, ez nem igaz. – mondta Katherine. – Stefan soha nem szeretném látni a fájdalmad.

Damon ajka lebiggyedt, és ő viszonozta Stefan fanyar pillantást, amint Katherine mellé állt. – Talán nem mondtam neked. – hangja némileg lágyabb volt. – De az én bátyám legalább jobb egy dologban. Rövidebbek a napok, és hamarosan az apád majd elhagyja Firenzét. És ő magával visz, hacsak nincs oka, hogy maradj.

Hacsak nem lesz férje, akivel maradjon. Ezek a szavak ki nem mondottak, de mindenki hallotta. A báró túlságosan szerette a lányát, hogy akarata ellenére hozzá kényszerítse valakihez. A végén Katherine-nek kell meghoznia döntését. Katherine választása.

Most, hogy a téma felvetődött, Stefan nem hallgatott. – Katherine tudja, hogy el kell hagynia az apját valamikor hamarosan, kezdte kérkedve a titkos tudással, de a bátyja félbe szakította.

– Ó, igen, mielőtt az öreg gyanút fog. – mondta Damon véletlenül. – Még a legnagyobb szenilis apa is gyanakodva kezd gondolkodni azon, ha a lánya csak éjszaka jön elő.

Düh és fájdalom söpört végig Stefan-on. Ha ez igaz, akkor Damon tudta. Katherine megosztotta titkát a testvérével.

– Miért mondtad el neki, Katherine? Miért? Mit látsz benne: egy ember, aki nem törődik semmivel, csak a saját örömével? Hogy tud boldoggá tenni, ha csak magára gondol?

– És hogyan teheti ezt egy fiú, hogy boldogok lehessetek, amikor semmit sem tud a világról? – vágott Damon közbe, hangja borotvaéles megvetéssel teli. – Hogyan fog ő védeni, ha ő soha nem tapasztalta a valóságot? Ő az életét könyvek, és festmények között töltötte, hagyd ott maradni.

Katherine a fejét rázta a bajban, az ő ékszer-kék szemei megteltek könnyel.

– Egyikőtök sem érti. – mondta. – Azt gondoljátok, hogy én is férjhez megyek és berendezkedek itt, mint minden más firenzei hölgy. De én más vagyok, mint azok a hölgyek. Hogyan vezethetnék háztartási alkalmazottakat, akik látják minden lépésemet? Hogyan is élnék egy helyen, ahol az emberek látni fogják, hogy az évek nem hagynak nyomot rajtam. Soha nem lesz normális élet a számomra.

A lány mélyet lélegzett, és nézte őket egyenként, sorban. – Ki választja ki a férjem, akinek le kell mondania az életről a napfényben. – suttogta a lány. – Aki úgy dönt, hogy él a Hold és a sötétség óráiban.

– Akkor ki kell választanod, aki nem fél az árnyéktól. – mondta Damon, és Stefan meglepődött intenzitásán a hangjában. Még soha nem hallotta beszélni Damon-t, ilyen komolyan, vagy olyan kevés színleléssel. – Katherine, nézd meg a bátyám: majd ő tudja, hogy lemond-e a napfényről? Ő a hétköznapi dolgokról: a barátai, a családja, a kötelezettsége Firenzében. A sötétség tönkretenné őt."

– Hazug! – kiáltotta Stefan. Most forrongó volt. – Én vagyok olyan erős, mint te, testvérem, és nem tartok sem, az árnyéktól sem a napfénytől. És én szeretem Katherine-t jobban, mint barátaimat vagy a családomat.

– Vagy a kötelességed? Szereted annyira, hogy feladnád azt is?

– Igen. – mondta Stefan dacosan. – Eléggé, hogy mindent.

Damon hirtelen, nyugtalanítóan mosolygott. Aztán visszafordult Katherine-hez. – Úgy látszik, – mondta, – hogy a választás a tiéd egyedül. Van két udvarlód a kezedért, majd választasz közülünk egyet vagy sem?

Katherine lassan lehajtotta arany fejét. Aztán felemelte a nedves, kék szemét mindkettőre.

– Adj vasárnapig időt gondolkodni. És addig is, ne zaklass kérdésekkel.

Stefan bólintott kelletlenül. Damon azt mondta: – És vasárnap?

– Vasárnap este alkonyatkor, meglesz a döntésem.

Alkonyat… a mély lila sötétség alkony…

A bársony megfakult színei vették körül Stefan-t, s magához tért. Nem volt alkonyat, de a hajnal festette körülötte az eget. Elveszett gondolataiban, ő felhajtott az erdő szélébe.

Északnyugaton látta a Wickery hidat és a temetőt. Új emlékképek, a pulzusa lüktetett.

Ő azt mondta Damon-nak, hogy hajlandó feladni mindent Katherine-ért. És ez az amit csinált is. Már lemondott igényt a napfényről, és a sötétség teremtményévé vált. A vadász végzete, hogy örökké vadásszon magának, egy tolvaj, aki ellopja mások életét, hogy kitöltse a saját ereiben.

És talán gyilkos. Nem, azt mondták a lány, Vickie nem halt meg. De a következő áldozat. A legrosszabb az utolsó támadásban az volt, hogy ő nem emlékezett rá. Eszébe jutott az a gyengeség, az

ellenállhatatlan szükség, és eszébe jutott, átlépte a templom ajtaját, de semmi utána. Felé jött az az érzés kívülről, és Elena sikolya visszhangzott a fülében, és ő csak futott, megállás nélkül, gondolkodott, hogy mi történhetett.

Elena… Egy pillanatra úgy érezte, a tiszta öröm és áhítat fut át rajta, feledve minden mást. Elena, meleg, mint a napfény, lágy, mint a reggel, de a legfontosabb, hogy acélos, nem lehet megtörni. Olyan volt, mint a tűz és a jég, mint az éles széle egy ezüst tőrnek.

De joga van őt szeretni? Ő nagyon rossz neki, veszélyben van mellette. Mi van, ha a következő alkalommal, amikor ráviszi a szükség, Elena lesz a legközelebbi élő ember, a legközelebbi hajó tele meleg, felújító vérrel?

Én meg halok, mielőtt megérinteném őt, gondolta, fogadalmat tett. Mielőtt megcsapolom a vénáját, szomjan halok. És én esküszöm, soha nem fogja megtudni a fénysugár titkát. Neki soha nem kell feladni a napfényt miattam.

Mögötte az ég villámlott. De mielőtt elment, ő küldött ki egy szondázó gondolatot, minden erejével fájdalom mögé, keresve valamilyen más erőt, amely lehet a közelben. Keres valamilyen más megoldást, hogy mi történt a templomban.

De nem volt semmi, nincs válasz utalás. A temető csendje gúnyolta őt.

Elena arra ébredt, hogy a nap süt be az ablakán. Úgy érezte, egyszerre, mintha csak felépült volna egy hosszú küzdelemből az influenzával, vagy mintha karácsony reggel lenne. Zagyva gondolataival együtt felült.

Oh. Megütötte az egész. De ő és Stefan, hogy mindent jól tett. Ez a részeg Tyler… De Tyler nem számít többé. Semmi sem számít, kivéve, hogy Stefan szereti.

A lány lement hálóingben, felismerve a ferde fényen az ablakokban, hogy ő nagyon sokáig aludt. Judith és Margaret a nappaliban voltak.

– Jó reggelt, Judith. – Ő adott meglepett nagynénjének egy hosszú, kemény ölelést. – És jó reggelt, sütőtök. – lesöpörte Margaret-et a lábáról, és valcerezett vele körül a szobában. – És, oh! Jó reggelt, Robert. – Egy kicsit zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy nincs felöltözve. Letette Margaret-et és besietett a konyhába.

Judith bejött, bár sötét karikák voltak a szeme alatt, ő mosolygott. – Úgy látszik, jó hangulatban vagy ma reggel.

– Ó, igen. – Elena adott neki még egy ölelés, hogy bocsánatot kérjen a sötét karikák miatt.

– Tudod, hogy nekünk ma vissza kell mennünk a sheriffhez beszélgetni vele, Tyler-ről.

– Igen. – Elena narancslevet vett ki a hűtőszekrényből, és töltött magának egy pohárba. – De nem megyünk át először Vickie Bennett házába? Tudom, hogy ő zaklatott, mert úgy hangzik, mintha senki nem hinne neki.

– Te hiszel neki, Elena?

– Igen. – mondta lassan – Én hiszek neki. – És, Judith, tette hozzá határozottan, – valami történt velem a templomban is. Gondolom…

– Elena! Bonnie és Meredith van itt látogatóba. – Robert hangja hallatszott a folyosóról.

A bizalmas hangulat megtört. – Oh… küld ide őket, – szólt Elena, és belekortyolt a narancslébe. – Beszélünk róla később. – ígérte Judith-nak, amint közelebb értek a lányok a konyhába.

Bonnie és Meredith megállt az ajtóban szokatlan formalitással. Elena kényelmetlenül érezte magát, megvárta, amíg a néni kiment a szobából, míg újra beszélt. Aztán megköszörülte a torkát, szemét egy kopott csempére vetette a linóleumon. Elcsente egy gyors pillantást, és látta, hogy Bonnie és Meredith is ugyanazt a csempét bámultak.

A lány elnevette magát, és a hangra mindketten felnéztek.

– Én túl boldog vagyok ahhoz, hogy védekezzek. – mondta Elena, és kinyújtotta feléjük a karját. – És tudom, hogy sajnálnom kellene, amit mondtam, és sajnálom, csak én akarok érzelgős lenni. Szörnyű voltam, és megérdemlem, amin végig kellett mennem, és most csak legyen úgy, mintha meg sem történt volna.

– Neked kell bocsánatot kérni, amiért úgy lerohantál. – szidta Bonnie, mind a hárman csatlakoztak a kusza öleléshez.

– És Tyler Smallwood, minden ember közül. – mondta Meredith.

– Nos, megtanultam a leckét maximálisan. – mondta Elena, és egy pillanatra kedve elsötétült. Aztán Bonnie trillázva nevetett.

– És megszerezted a nagy őt, önmagát, Stefan Salvatore-t!Beszéljünk a drámai részletekről. Amikor bejött veled az ajtón, azt hittem, hallucinálok. Hogyan csináltad?

– Én nem. Ő úgy nézett ki, mint egy lovag az egyik ilyen régi filmből.

– Védte a becsületed. – mondta Bonnie. Milyen izgalmas lehetett?

– Azt hiszem egy-két dolog. – mondta Meredith. – De aztán, talán Elena alá tartozókat is."

– Elmondok mindent. – mondta Elena, kiszabadult, és visszalépett. – De először is átjöttök velem Vickie házába? Akarok vele beszélni.

– Neked el kell mondanod nekünk, amíg te öltözködsz, és míg mi gyalogunk, és amíg te fogat mosol, ami azt illeti. – mondta Bonnie határozottan. – És ha kihagysz egy apró részletet, neked a spanyol

inkvizícióval kell szembe nézned.

– Látod. – mondta huncutul Meredith. – Mr. Tanner minden munkája megtérült. Bonnie most már tudja, a spanyol inkvizíció nem egy rock csapat.

Elena nevetett teljesen felszabadultan, ahogy felmentek a lépcsőn.

Mrs. Bennet sápadtan és fáradtan nézett ki, amikor behívta őket.

– Vickie-nek pihenésre van szüksége, az orvos azt mondta neki, hogy maradjon az ágyban. – magyarázta mosolyogva, kissé megremegett.

Elena, Bonnie és Meredith zsúfolódott a keskeny folyosón.

Mrs. Bennet finoman megérintette a Vickie ajtaját. – Vickie, édesem, néhány lány jött az iskolából, hogy lássanak. Ne tartsátok fel őt sokáig. – tette hozzá Elena-nak, megnyitva az ajtót.

– Nem fogjuk. – ígérte Elena. A lány belépett egy szép kék-fehér hálószoba, a többiek mögötte. Vickie feküdt az ágyban feltámasztva a párnákkal, és kék paplannal állig betakarózva. Arca fehér volt, mint a papír, s nagy fedeles szemmel meredt egyenesen előre.

– Így nézett ki tegnap este is. – suttogta Bonnie.

Elena oda ment az ágya mellé. – Vickie. – mondta halkan. Vickie tovább bámult, de Elena észrevette, hogy a lélegzése megváltozott kissé. – Vickie, hallasz engem? Elena Gilbert vagyok. – Pillantott

bizonytalanul a Bonnie-ra és Meredith-re.

– Úgy néz ki, mintha nyugtatókat kapott volna. – mondta Meredith.

De Mrs. Bennet nem mondta, hogy adott volna neki gyógyszert. Mogorván, Elena visszafordult, a lány nem válaszolt.

– Vickie, én vagyok, Elena. Csak azt akartam mondani neked. Szeretném, ha tudnád, hogy én hiszek neked, hogy mi történt tegnap este. – Elena figyelmen kívül hagyta, hogy Meredith éles pillantást vetett rá, és folytatta. – És én meg akartam kérdezni…

– Nem! – Ez egy nyers sikoly volt, ami felszakadt Vickie torkán. A teste, amely már eddig, mint a viasz alak lett volna, felrobbant, erőszakosan. Vickie könnyű-barna haja söpört át az arcán, ahogy

fölkapta a fejét, előre-hátra, és a keze csapkodta az üres levegőt. – Nem! Nem! – visította.

– Csinálj már valamit! – lihegte Bonnie. – Mrs. Bennett! Mrs. Bennet!

Elena és Meredith akarták tartani Vickie-t az ágyon, de ő harcolt velük. A sikoltozva ment tovább és tovább. Aztán hirtelen Vickie anyja mellette volt, ezzel segítve őket, elhajtotta a többieket.

– Mit csináltál vele? – kiáltotta.

Vickie belekapaszkodott anyjába, lecsillapodott, de aztán a nagy fedeles szeme megpillantotta Elena-t Mrs. Bennet válla fölött.

– Te is a része vagy ennek! Gonosz vagy! – sikoltotta hisztérikusan Elena-nak. – Hagy békén!

Elena meglepett volt. – Vickie! Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem…

– Azt hiszem, jobb lenne, ha mennél. Hagy minket békén. – mondta Mrs. Bennet, összekulcsolva lányát védelmezően. – Nem látod, mit csinálsz vele?

Döbbent csendben, Elena kiment a szobából. Bonnie és Meredith követte.

– Be kell gyógyszerezni. – mondta Bonnie, mikor nem voltak már a házban. – Most épp teljesen beszámíthatatlan.

– Észrevetted a kezét? – mondta Meredith Elena-nak. – Amikor megpróbáltuk visszatartani őt, elkapott az egyik kezével. És hideg volt, mint a jég.

Elena megrázta a fejét zavartan. Semminek sem volt értelme, de ő nem engedte, hogy elrontsa a napját. Nem akarta. Kétségbeesetten, keresett elméjével valamit, ami ellensúlyozza a történteket, ami lehetővé tenné, hogy ragaszkodjon a boldogsághoz.

– Tudom. – mondta. – A panzió.

– Mi?

– Mondtam Stefan-nak, hogy hívjon fel ma, de miért nem megyünk át a panzió inkább? Nincs messze innen.

– Csak egy húsz perces séta. – mondta Bonnie. Felderült. – Legalább meglátjuk végre, hogy milyen a szobája.

– Igazából, – mondta Elena, – Arra gondoltam, ti ketten várhatnátok a földszinten. Csak pár percig maradnék. – tette hozzá, védekezett, ahogy rájuk nézett. Bár talán furcsa volt, de ő nem akarta megosztani Stefan-t a barátaival még. Annyira új volt neki, hogy úgy érezte, mintha egy titok lenne.

A kopogásra a fényes tölgyfa ajtón Mrs. Flowers válaszolt. Ő a ráncos kis gnóm nő volt, meglepően fényes fekete szemekkel.

– Te biztosan Elena vagy. – mondta. – Én láttalak téged és Stefan-t elmenni az éjjel, és ő mondta meg a neved, amikor visszajött.

– Látott minket? – mondta Elena, meghökkent. – Én nem láttam magát.

– Nem, nem, te nem. – mondta Mrs. Flowers, és kuncogott. – Milyen csinos lány vagy, kedvesem. – tette hozzá. – Egy nagyon csinos lány. – megpaskolta Elena arcát.

– Ó, köszönöm. – mondta Elena nyugtalanul. Nem tetszett neki, ahogy azokat, a madárszerű szemeit rá szegezi. Úgy nézett Mrs. Flowers mellett a lépcsőre. – Stefan itt van?

– Itt kell lennie, kivéve, ha ő lerepült a tetőn! – mondta Mrs. Flowers, és kuncogott ismét. Elena udvariasan nevetett.

– Maradjatok itt lent Mrs. Flowers-el. – mondta Meredith-nek Elena, míg Bonnie a szemét forgatta, mint egy mártír.

Sejtelmesen vigyorgott, Elena bólintott, és fölment a lépcsőn.

Milyen egy furcsa régi ház, gondolta újra, ahogy a második emeletet nézte a hálószobában. A hangok itt nagyon halványak voltak, és ahogy ment fel a lépcsőn, teljesen eltűntek. ő csendbe burkolózott, és amikor elérte a gyengén megvilágított ajtót a tetején, az volt érzése, hogy egy másik világ lépett. A kopogása nagyon félénknek hallatszott. – Stefan? -, Nem hallotta semmit sem belülről, de hirtelen az ajtó kinyílt. Ma mindenki sápadt és fáradt, gondolta Elena, majd a fiú karjában volt.

Karjait görcsösen szorította. – Elena. Ó, Elena…

Aztán hátralépett. Épp úgy, ahogy tegnap este, Elena érezte, hogy a szakadékot nyitott közöttük. Pontosan látta a hideget, ahogy megjelent a fiú szemében.

– Nem. – mondta, hogy szinte fel sem tűnt neki, hogy hangosan beszélt. – Én nem hagyom. – És ő húzta a száját, le az övéhez.

Egy pillanatig nem volt válasz, aztán a fiú összerezzent, és a csók égetővé vált. Ujjaival a hajába túrt, és Elena körül összezsugorodott az univerzum. Semmi más nem létezett, csak Stefan, és érezte a karját körülötte, és az ajka tüzét az övén.

Pár perc, vagy néhány évszázaddal később elváltak, mindketten remegtek. De tekintete továbbra is összefonódott, és Elena látta, hogy Stefan szeme is kitágult, még a halvány fényben is látta, hogy csak egy vékony sávban volt zöld a pupillája körül. Kábultan nézett, és az ajka, … az ajka… duzzadt volt.

– Azt hiszem – mondta, és hallotta a kontrollt a hangjában. –, hogy jobb volna óvatosnak lenni, ha ezt tesszük…

Elena bólintott, kábultnak érezte magát. Nem nyilvános, gondolta. És nem akkor, ha Bonnie és Meredith lenn vártak a lépcső alján. És nem, ha nem voltak teljesen egyedül, kivéve…

– De te csak megöleltél engem. – mondta.

Milyen különös, hogy a szenvedély után, annyira biztonságosan érezte magát, békésen, a karjaiban. – Szeretlek. – suttogta a durva gyapjú pulóverébe.

Úgy érezte, remegés fut át a fiún. – Elena. – mondta újra, és a hangja szinte kétségbeesett volt.

Felemelte a fejét. – Mi a baj ezzel? Mi lehet a baj, Stefan? Nem szeretsz engem?

– Én… – Tehetetlenül nézett rá, és hallották Mrs. Flowers hívó hangját halványan, a lépcső aljáról.

– Fiam! Fiam! Stefan! – Úgy hangzott, mintha a korlátot rugdosta volna a cipőjével.

Stefan sóhajtott. – Megyek, jobb, ha megnézem, mit akar. – Hátrált tőle, arca olvashatatlan volt. Egyedül maradt, Elena behajtotta karját keresztben a mellén, és megborzongott. Olyan hideg volt. Ő

lett volna a tűz, gondolta, szeme lustán mozgott körbe a szobában, végre megpihent a mahagóni tálalón, amit megvizsgált tegnap este.

A ládika.

Ránézett a zárt ajtóra. Ha úgy jön vissza, hogy elkapja… Tényleg nem kellett volna, de ő már a tálaló felé tartott.

Gondolj Kékszakáll feleségére, mondta magának. A kíváncsiság ölte meg. De ujjai a vas fedélen voltak. A szíve gyorsabban vert, s a fedél nyitva volt.

A homályban, a ládát először üresnek találta, és Elena ideges nevetést adott ki. Mit várt?

Szerelmes levelet Caroline-tól? Egy véres tőrrel?

Ekkor meglátta a vékony selyem szalagot, összehajtva újra és újra, szépen az egyik sarokban.

Magához húzta, és siklott az ujjai között. Ez volt az a kajszi szalagja volt, amit a lány elvesztett a suli második napján.

Oh, Stefan. Könnyek csípték a szemét, és a mellében túlcsorduló szerelem tört fel tehetetlenül.

Olyan régen? Törődtél velem, hogy rég óta? Ó, Stefan, szeretlek…

És nem gond, ha nem tudod ezt megmondani nekem, gondolta. Hang hallatszott az ajtón kívülről, s gyorsan összehajtotta a szalagot, és visszatette a ládába. Azután az ajtó felé ment, pislogó könnyes szemmel.

Nem számít, ha nem tudod kimondani azt, most éppen. Mondom én mindkettőnk helyett. És egy napon megtanulod.

10. fejezet

Október 7. reggel 8 óra

Kedves Naplóm,

Azért írom ezt óra alatt, mert azt remélem, Ms. Halpern nem lát meg.

Nekem nem volt időm írni tegnap este, még ha akartam volna se.

Tegnap egy őrült, vegyes nap volt, mint az éjszaka a Hazatérési Bulin. Itt ülök az iskolában ma reggel, már szinte úgy érzem, mindaz, ami történt ezen a hétvégén egy álom volt. A rossz dolgok annyira rosszak, de a jó dolgok nagyon-nagyon jók.

Nem emeltem vádat Tyler ellen. Őt felfüggesztették az iskolából, és kirakták a foci csapatból. Dick-et is, amiért részeg volt a táncon. Senki sem mondja, de azt hiszem, sok ember úgy gondolja, ő volt a

felelős, azért, ami Vickie-vel történt. Bonnie nővére látta Tyler-t tegnap a klinikán, és ő azt mondta, hogy a két szeme fekete és egész arca lila. Aggódom amiatt, hogy mi fog történni, amikor ő és Dick visszajön az iskolába.

Nekik több okuk van, mint valaha, hogy utálják Stefan-t.

Miért jut eszembe Stefan? Amikor felébredtem ma reggel bepánikoltam, és azt gondoltam: – Mi van, ha mindez nem igaz? Mi van, ha meg sem történt, vagy ha már meggondolta magát?" Judith aggódott reggel, mert nem tudtam enni megint. De aztán, amikor megérkeztem az iskolába, láttam őt a folyosón az irodánál, és mi csak néztünk egymásra. És tudtam. Mielőtt elfordult, elmosolyodott, egyfajta fanyar mosollyal. És megértettem, és igaza volt, jobb, ha nem megyünk egymás mellett a folyosón, nyilvánosan, hacsak nem akarjuk, hogy a titkárok izguljanak.

Nagyon határozottan együtt vagyunk. Most már csak meg kell találnom a módját, hogy megmagyarázzam mindezt Jean-Claude-nak. Ha-ha.

Amit nem értek, hogy Stefan nem annyira boldog, mint én. Mikor egymással vagyunk, érzem, amit érez, és tudom, mennyire akar engem, mennyire törődik velem. Van, egy majdnem reménytelen éhezés benne, mikor csókol engem, mint aki azt akarja, hogy kihúzza a lelket a testből. Mint egy fekete lyuk.

Még mindig Október 7. most délután 2 óra

Egy kis szünet, mert ott Miss Halpern elkapott. Még azt is elkezdte olvasni, amit írtam, hangosan, de akkor azt hiszem, valahogy bepárásodott a szemüvege, és megállt. Szórakozott volt. Én túl boldog voltam, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, mint a kisebb trigonometria bukás.

Stefan és én együtt ebédeltünk, vagy legalábbis lementünk a mező egyik szegletébe, és leültünk az én ebédemmel. Még csak nem is zavart semmi, és persze mint kiderült nem tudtam enni sem. Mi nem érintkeztünk egymással, sokat vagyunk együtt, de csak beszélgettünk, és egymásra néztünk sokszor. Azt akartam, hogy megérintsen. Több mint bármelyik fiú, akit valaha ismertem. És tudom, hogy ő akarja, de ő visszatartja. Ez az, amit nem tudok megérteni, miért harcol, miért tartja vissza magát. Tegnap a szobájában találtam bizonyítékot, hogy ő figyelt engem az elejétől kezdve.

Emlékszel, hogy azt mondtam neked, hogy a suli második napján Bonnie és Meredith és én a temetőben? Nos, tegnap Stefan szobájában megtaláltam a kajszi szalagot, aznap volt rajtam. Emlékszem, hogy nem esett ki a kezemből, amíg én futottam, és ő meg felvette, és megtartotta. Én nem mondtam neki, tudom, nyilvánvalóan meg akarja tartani az ő titkának, de ez is mutatja, nem igaz, hogy ő törődik velem?

Mondok neked valakit, aki nem szórakozott. : Caroline. Úgy látszik, mióta ott hagyta őt a fiú a fotó szobában, ebédnél kereste minden nap, és amikor ma nem jelent meg, elment megkeresni, amíg meg nem talált minket. Szegény Stefan, ő is megfeledkezett róla teljesen, és ő is megdöbbent. Amikor elment, egy csúnya egészségtelen árnyalatú zöldben – talán hozzám – elmondta nekem, hogy a lány hozzá csatlakozott az első héten az iskolában. Azt mondta, észre vette, hogy nem igazán eszik ebédre, és a lány sem, mert diétán van, és miért nem mennek valahova, valami csendes helyre pihenni? Nem igazán akart semmi rosszat mondani róla (azt hiszem, az ő férfi modor eszméje miatt, hogy egy úriember nem tesz ilyet), de ő azt mondta nem volt semmi köztük.

És azt hiszem, Caroline feledése rosszabb volt, mintha köveket dobtak volna rá.

Kíváncsi vagyok, miért nem ebédel Stefan. Furcsa egy labdarúgótól.

Uh-oh. Csak Mr. Tanner erre járt, és én bedobtam a pad alá ezt a naplót épp időben. Bonnie kuncogott a történelemkönyv mögött, látom, a vállát rázza. És Stefan, aki előttem ült, olyan feszülten néz ki, mintha bármelyik percben felugorhatna a székéből. Matt a „te dió” nézéssel nézett rám és Caroline is kirívóan. Én is nagyon-nagyon ártatlanul, írás közben a szemem Tanner-en van.

Szóval, ha ez egy kicsit reszketeg és piszkos, értheted, miért.

Az utolsó hónapban, én nem igazán voltam önmagam. Még nem sikerült szerintem jól, vagy egyáltalán nem, koncentrálni csak Stefan-ra. Ilyen sok időt nem lehet visszavonni, én majdnem megijedtem. Én állítólag felelős vagyok Kísértet Ház dekorációjáért, és nem tettem semmit, amikor már pontosan három és fél hetem volt ezt megszervezni, és én szeretnék Stefan-nal lenni.

Otthagyhatnám a bizottságot. De akkor ott hagynám Bonnie-t és Meredith-et tartani a zsákot. És emlékszem, mit mondott Matt, amikor megkértem, hogy vegye rá Stefan-t, hogy jöjjön el a táncra: „Azt akarod, hogy minden és mindenki körülötted, forogjon, Elena Gilbert.”

Ez nem igaz. Vagy legalábbis, ha igen, az a múltban volt, nem fogom megengedni, hogy még mindig igaz legyen. Én… Oh, ez teljesen hülyének fog hangzani, de méltó akarok lenni Stefan-hoz. Tudom, hogy nem hagyná cserben a srácokat a csapatban, hogy megfeleljen a saját kényelmének. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.

Azt akarom, hogy úgy szeressen, mint én szeretem őt.

– Siess! – hívta Bonnie az edzőterem ajtajából. Mellette a középiskola portása, Mr. Shelby, állt.

Elena még egy utolsó pillantást vetett a távoli alakra a focipályánál, aztán vonakodva bár, de átlépte a küszöböt, és csatlakozott Bonnie-hoz.

– Csak azt akartam mondani Stefan-nak, mikor megyek. – mondta. Egy hét óta volt együtt Stefan-nal, még mindig úgy érezte, izgalmas csak kimondani a nevét. Ezen a héten minden este a fiú elment házához, megjelent az ajtóban naplemente körül, zsebre dugott kézzel, kabátot viselt, és fellátszott a gallérja. Ilyenkor általában sétáltak a szürkületben, vagy ültek a teraszon, és beszélgettek. Bár semmit nem mondott róla, de Elena tudta, hogy Stefan mindig megtalálta a módját, hogy biztosan ne legyenek kettesben, magánszférában. És a tánc éjszakáján, ő biztos ugyan ezt tette volna. A lány becsületének védelmében, gondolta Elena fanyarul és fájdalommal, mert a szíve mélyén tudta, hogy nem volt több hozzá, mint ez.

– Túl fog élni nélküled is, egy estét. – mondta Bonnie érzéketlenül. – Ha beszélsz vele, soha nem jössz vissza, és szeretném, ha időben haza érnék vacsorára.

– Hello, Mr. Shelby. – mondta Elena a gondnoknak, aki még mindig türelmesen vár. Legnagyobb meglepetésére, becsukta az egyik szemét és ünnepélyesen kacsintott rá. – Hol van Meredith? – tette hozzá.

– Itt. – mondta egy hang a háta mögött, és Meredith megjelent egy kartondobozban mappákkal és jegyzettömbökkel a karján. – A cuccaim a szekrényemből.

– Ez mind a tiéd? – mondta Mr. Shelby. – Jól van, most mindenki elhagyta az épületet, és az ajtók zárva vannak, hallod? Így senki nem juthat be!

Bonnie, belépni készül, röviden felhozta.

– Biztos vagy benne, hogy már senki nincs itt? – mondta óvatosan.

Elena megütötte a lapockái között. – Siess, – utánozta a lányt barátságtalanul. – Haza akarok érni időben a vacsorára.

– Senki sincs bent. – mondta Mr. Shelby, szája rángatózott bajusza alatt. – Csak nyugodtan kiabálj, ha akarsz valamit. Itt leszek a környéken.

Az ajtó becsapódott mögöttük egy furcsa végső hanggal.

– Munkára. – mondta rezignáltan Meredith, és letette a dobozt a földre.

Elena bólintott, nézett fel és le a nagy üres szobában. Minden évben a Hallgatói Tanács úgy vélte, a Kísértet Ház jó alapítványi pénzgyűjtésre. Elena tagja volt a díszítő bizottság az elmúlt két évben, valamint Bonnie és Meredith, de ez más volt, most elnök. Neki kellett mindent eldönteni, amelyek mindenkit érintettek, s még csak nem is hivatkozhat arra, hogy mi történt az elmúlt években.

A Kísértet Ház többnyire egy fatelep raktárban volt, de a növekvő nyugtalanság miatt a városban, az a döntés született, hogy az iskolai tornaterem biztonságosabb lesz. Elena-nak ez azt jelentette, hogy újra kell gondolni az egész belső kialakítást, és kevesebb, mint három hét van most még Halloween-ig.

– Ez valójában nagyon kísérteties itt. – mondta Meredith halkan. És volt valami zavaró, a nagy zárt helyiségben, gondolta Elena. Azon kapta magát, hogy hangját lehalkítja.

– Akkor intézkedjünk először. – mondta. Mentek a teremben, és a lépteik tompán visszhangoztak.

– Rendben. – mondta Elena, mikor befejezte. – Akkor most munkára fel. – Megpróbálta lerázni a nyugtalanság érzését, és azt mondta magának, hogy nevetséges, hogy úgy érzi, nyugtalan az iskolai tornaterem, a Bonnie és Meredith mellette volt, és egy egész focicsapat tőlük kétszáz méterre gyakorolt.

Ők hárman a lelátókon ültek, tollal és jegyzetfüzettel a kézben. Elena és Meredith konzultált az előző évi tervezési vázlatokról, míg Bonnie kicsit felemelte a tollát, és körülnézett elgondolkodva.

– Nos, itt van a tornaterem. – mondta Meredith, és egy gyors vázlatot mutatott füzetében. – És itt van, ahol az embereknek be kell majd jönnie. Most a „Véres Holttest” lehetne a legvégén… Apropó, ki lesz a „Véres Holttest” az idén?

– Lyman edző, azt hiszem. Ő jó munkát végzett tavaly, és ő segít kordában tartani a focis srácokat. – Elena rámutatott a vázlatra. – Oké, akkor ez lesz az a partíció, és ez lesz a Középkori Kínzó Kamra. Ki fognak menni egyenesen az Élőhalott szobájába…

– Azt hiszem, hogy lehetnének druidák. – mondta Bonnie hirtelen.

– Lehetne mi? – mondta Elena, majd, amint Bonnie elkezdett kiabálni:

– Dru-i-dák! – elfojtva intett a kezével.

– Jól van, jól van, emlékszem. De miért?

– Mert ők voltak azok, akik kitalálták Halloween-t. Tényleg. Kezdetekben ez az egyik szent napjuk volt, amikor nagy tüzeket gyújtottak és faragott fehérrépa arcokat tettek ki, hogy a gonosz szellemeket távol tartsák. Úgy vélték, ez volt a nap, amikor a határ, az élők és a halottak között a legvékonyabb. És félelmetesek voltak, Elena. Emberi áldozatokat végeztek. Feláldozhatnánk Lyman edzőt.

– Igazából ez nem egy rossz ötlet. – mondta Meredith. – A „Véres Holttest” lehet áldozat. Tudod, egy kőből készült oltárt, és egy kés, és vértócsák mindenfelé. Aztán amikor valaki igazán közel megy hozzá, hirtelen felül.

– És mindenki szív elégtelenséget kap. – mondta Elena, de el kellett ismernie, hogy jó ötlet volt, minden bizonnyal félelmetes. Egy kicsit beteg érezte magát, ha csak rágondolt. Minden véres… de ez igazából csak „Karo” szirup lesz.

A másik két lány is csendes volt. A fiúk szekrényei szomszédban voltak, ekkor a víz hangját lehetett hallani, futás és öltöző szekrények dörömbölése, és több elmosódott hangokat kiabált.

– Az edzésnek vége. – mormogta Bonnie. – Kinn biztos besötétedett.

– Igen, és a hıseink mind mosakodnak. – mondta Meredith, a szemöldökét megemelve Elena-nak. – Nem kukucskálunk?

– Bárcsak. – mondta Elena, csak félig viccesen. Valahogy, bizonytalanul, a légkör sötét volt a szobában. Éppen abban a pillanatban kívánta, hogy szeretné látni Stefan-t, vele lenni.

– Hallottatok valami bővebbet Vickie Bennett-ről? – kérdezte hirtelen.

– Nos. – mondta Bonnie egy pillanat múlva: – Én azt hallottam, hogy a szülei keresnek neki egy pszichiátert.

– Tényleg? Miért?

– Hát… Azt hiszem, azt hiszik, hogy ezeket, a dolgokat, amiket elmond, hallucinációk, vagy valami. És hallottam, hogy nagyon rossz rémálmai vannak."

– Ó… – mondta Elena. A hangok a fiúöltözőben elhalkultak, és hallották, hogy a külső ajtó becsapódik.

Hallucinációk, gondolta, hallucinációk és rémálmok. Valamilyen oknál fogva, hirtelen eszébe jutott, az éjszaka a temetőben, az éjszaka, amikor Bonnie-val üzent nekik, és mind futottak valami elől, amit egyikük sem látott.

– Jobb lenne, ha visszatérnénk a feladatunkhoz. – mondta Meredith. Elena megrázta magát az álmodozásából, és bólintott.

– Mi… mi is voltunk a temetőben. – mondta Bonnie bátortalanul, mintha olvasta volna Elena gondolatait. – A Kísértet Ház, úgy értem.

– Nem. – mondta Elena élesen. – Nem, mi csak bírunk vele. – tette hozzá egy nyugodtabb hangon, és fölébe hajolt a vázlatnak újra. Ismét nem hallatszott semmi, csak a lágy sercegés, ahogy a toll és a papír zizegett. – Jó. – mondta Elena végül. – Most már csak be kell mérni a különböző partíciókat. Valakinek be kell majd jutni a lelátók mögé… Most mi legyen?

A fények a tornateremben villantak, és lement a felére az erejük.

– Ó, nem. – mondta Meredith, elkeseredett. A fények villantak újra, kialudt, és visszatért homályosan még egyszer.

– Nem tudom olvasni a dolgokat. – mondta Elena, nézte a vázlatot, ami most úgy tűnt, mint egy jellegtelen darab fehér papír. Felnézett Bonnie-ra és Meredith-re és látta, mindketőjük arca fehér folt volt.

– Valami baj lehet a vészhelyzeti generátorral. – mondta Meredith.

– Szóljunk Mr. Shelby-nek.

– Nem fejezhetnénk be holnap? – mondta Bonnie panaszosan.

– Holnap szombat. – mondta Elena. – És ezt a múlt héten meg kellett volna csinálnunk.

– Hozom Shelby-t. – mondta Meredith újra. – Gyerünk, Bonnie, te velem jössz.

Elena kezdte: – Mi lenne, ha mind mennénk… – de Meredith megállította.

– Ha minden megyünk, és nem találjuk meg, akkor visszajövünk. Gyerünk, Bonnie, csak belülről van zárva az iskola.

– De sötét van.

– Sötét van mindenütt, ez az éjszaka. Gyerünk, ketten, biztonságos lesz. – Ő húzta a vonakodó Bonnie-t az ajtóig. – Elena, ne engedj be senki mást!

– Mintha mondani kellene. – mondta Elena, kiengedte őket, és majd nézte, ahogy mennek néhány lépésnyire a folyosón. Azon a ponton, ahol elkezdtek egyesülni a homállyal, ő hátralépett be és becsukta az ajtót.

Nos, ez egy jó rendetlenség, ahogy az anyja szokta mondani. Elena átment a kartondobozhoz, amit Meredith hozott, és elkezdte benne nézegetni a mappákat és a jegyzeteket. Ebben a fényében csak homályos alakoknak látta őket. Nem volt más hang, csak saját légzése és a hangok, amiket ő csinált. A lány egyedül volt a hatalmas, homályos szobában…

Valaki figyelte őt.

A lány nem tudta, honnét tudta, de biztos volt benne. Valaki mögötte a tornateremben a sötétből figyeli.

Szemek a sötétben, ahogy az öreg mondta. Vickie is azt mondta. És most a szem rá nézett.

A lány gyorsan megpördült szobába, hogy szembe nézzen vele, feszülten saját szemével látni az árnyékba, még csak nem is próbál lélegezni.

A lány félt, a zajoktól, amit csapott, nem tehetett ellene. De ő nem látott semmit, és nem hallott semmit.

A lelátókat homályos, fenyegető alakok, kinyúlva a semmibe. És a terem a túlsó végén, egyszerű, jellegtelen, szürke köd volt. Sötét köd, gondolta, és úgy érezte, minden izma gyötrelmesen megfeszült, ahogy hallgatta kétségbeesetten. Ó, Istenem, mi volt az a lágy suttogó hang? Csak a képzeletem…

Kérem, legyen csak a képzelet.

Hirtelen elméje tiszta volt. El kellett hagynia ezt a helyet, most. Igazi veszélyben van, nem csak a fantáziája.

Valami volt odakint, valami rossz, ami akarta. És ő egyedül volt.

Valami megmozdult a homályban. A lány sikolya megdermedt a torkában. Izmai is megfagytak, mozdulatlanul állt, terror-és egy kevés névtelen erő. Tehetetlenül nézte, mint az a sötét alak kilépett az árnyékból, és a lány felé tartott. Úgy tűnt, mintha a sötétség maga is életre kelne, és égett, ahogy nézte, figyelte az emberi alakját, egy fiatal férfi alakja.

– Sajnálom, ha megijesztettelek.

A hang kellemes, enyhe akcentussal, nem volt helye. Nem úgy hangzott, mintha egyáltalán sajnálná.

Megkönnyebbült, olyan hirtelen és teljes, hogy fájdalmas volt. A lány leállt, és hallotta saját lélegzetét, sóhajtott.

Ez csak egy fickó, talán volt diák, vagy egy asszisztense Mr. Shelby-nek. Rendes fickó, aki halványan mosolygott, mintha mulattatta volna őt, ahogy látta, hogy majdnem elájul a lány.

Hát… talán nem egészen hétköznapi. Ő feltűnően jóképű volt. Az arca sápadt volt a mesterséges szürkületben, de a lány látta az arcát is tisztán, meghatározott és majdnem tökéletes, és sötét haj. És az arccsontja a szobrászok álma volt. És szinte láthatatlan volt, mert feketében volt: puha fekete csizma, fekete farmer, fekete pulóverben, és bőrdzseki.

Még akkor is halványan mosolygott. Elena-t elöntötte a düh.

– Hogy jutottál be? – kérdezte a lány. – És te mit csinálsz itt? Senki másnak nem kellene itt lennie a tornateremben.

– Az ajtón jöttem. – mondta. Hangja puha volt, kulturált, de ő még mindig szórakoztatónak hallatszott, a lány ezt lehangolónak találta.

– Minden ajtó zárva van. – mondta határozottan és vádlón.

Ő felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. : – Mind?

Elena úgy érezte, egy másik félelemtől remeg, szőrszálai felálltak a tarkóján. – Annak kellett volna lennie. – mondta a leghidegebb hangon, tudta kezelni.

– Te mérges vagy. – mondta komolyan. – Azt mondtam, hogy sajnálom, hogy megijesztettelek téged.

– Én nem félek! – csattant fel a lány. Úgy érezte, valahogy ostoba előtte, mint egy gyerek, hogy vidám valaki, aki sokkal idősebb, mint ő. Ez még dühösebbé tette. – Én csak meglepődtem. – folytatta. – Ami nem meglepő, az után, hogy te itt settenkedsz a sötétben.

– Érdekes dolgok történnek a sötétben… néha. – Még akkor is nevetett rajta; meg tudta mondani a szeméből. Ő egy lépéssel közelebb ment, és látta, hogy ezek a szemek szokatlan, majdnem feketék, de furcsa fény volt bennük. Mint, ha meg tudná nézni, mélyebben és mélyebben, amíg csak beléjük nem esik, és tovább zuhan örökre.

A lány rájött, hogy nézett. Miért nem jön a fény? El akart innen menni. Elment a fehérítőtartály végénél, ami közöttük volt, és az utolsó mappát belerakta a dobozba. Hogy elfelejtse a többi munkát

ma estére. Csak azt akarta most, hogy szabadulhasson. De a folyamatos hallgatása nyugtalanná tette. Ő csak állt ott, mozdulatlanul, és nézte őt. Miért nem mondott valamit?

– Azért jöttél, mert keresel valakit? – Haragudott magára, amiért beszélni kezdett vele.

Még mindig nézett rá, a sötét szemét a lányra vetette, olyan módon, hogy egyre kellemetlenebb lett. A lány nyelt egyet.

A szemét a lány ajkán tartott, és azt mormolta: – Ó, igen.

– Mi? – Elfelejtette, hogy mit kérdezett. Az arcán és a torokban is pír, égő érzés, a vér. Érezte, hogy hibbant. Ha nem hagyja abba, hogy őt nézi…

– Igen, azért jöttem ide, mert keresek valakit. – ismételte meg, nem hangosabban, mint azelőtt. Aztán, egy lépést tett felé, hogy csak a sarokban lévő fehérítőtartály választotta el őket egymástól.

Elena nem tudott lélegezni. Ott állt hozzá közel. Elég közel, hogy megérintse. A lány érezte halványan a kölnije és a bőr kabátjának illatát. És a szeme még mindig fogva tartotta az övé, nem bírt elnézni.

Olyanok voltak szemei, amilyet azelőtt csak egyetlen egyszer látott valaha is, fekete, mint az éjfél, a pupillái kitágultak, mint egy macskáé. Vízió töltötte el őket, ahogy közelebb hajolt hozzá, lehajtotta a fejét az övéhez. Érezte, hogy saját szemei félig becsukódnak, ahogy elveszti a fókuszt. Érezte, hogy a fejét visszadöntötte, és ajka részét.

Nem! Éppen idejében oldalra rántotta a fejét. Úgy érezte, mintha éppen visszahúzta volna magát egy szakadék széléről. Mit csinálok? – gondolta döbbenten. Meg készültem engedni neki, hogy megcsókoljon engem. Egy teljes idegennek, valakinek, akivel csak néhány perccel ezelőtt találkoztam.

De nem ez volt a legrosszabb dolog. Abban a néhány percbe, valami hihetetlen dolog történt. Az alatt

a néhány perc alatt, ő megfeledkezett Stefan-ról.

De most az ő képe töltötte el gondolatait, és a vágy olyan volt benne, mint a fizikai fájdalom a testébe.

Azt akarta, Stefan-t akarta, szerette volna, ha átölelné őt, biztosan vele akart lenni.

A lány nyelt egyet. Orrában lobbant, ahogy keményen lélegzett. A lány igyekezett a hangját állandónak és méltóságteljesen tartani.

– Mennem kell. – mondta. – Ha keresel valakit, azt hiszem, jobb lesz, ha valahol máshol keresed.

Furcsán nézett rá, a kifejezését nem tudta megérteni. Tekintetében a bosszúságnak és irigységnek keveréke volt és valami más. Valami forró és heves, hogy félt tőle egy más módon.

Megvárta, míg a keze az ajtógombon volt válasszal, és a hangja lágy volt, de súlyos, és nyoma sem volt a szórakozásnak. – Talán már rá találtam… Elena.

Amikor megfordult, ő nem látott semmit a sötétben.

11. fejezet

Elena megbotlott a sötét folyosón, megpróbálta elképzelni, hogy mi van körülötte. Aztán a világ hirtelen kivilágosodott és azon kapta magát, hogy ismerős szekrény sorok veszik körül. Annyira

megkönnyebbült volt, hogy majdnem felkiáltott. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen jó látni. Ott állt egy percig és hálásan nézett körül.

– Elena! Mit csinálsz itt? – Meredith és Bonnie volt, felé siettek a folyosón.

– Hol voltatok? – kérdezte dühösen.

Meredith grimaszolt. – Nem találtuk Shelby-t. És amikor végül megtaláltuk, ő aludt. Komolyan mondom. – tette hozzá, Elena hitetlenkedve nézett. – Aludt. És nem tudtuk rávenni, hogy felébredjen.

Amíg a világítás vissza nem jött, és kinyitotta a szemét. Aztán elindultunk vissza hozzád. De mit csinálsz te itt?

Elena habozott. – Belefáradtam a várakozásba. – mondta könnyedén, ahogy csak tudta. – Úgy gondolom, hogy a mai napra már eleget dolgoztunk.

– Most, hogy mondod. – mondta Bonnie.

Meredith nem mondott semmit, de lelkesnek mutatkozott, Elena-t azonban vizsgáló tekintettel nézte.

Elena-nak az a kellemetlen érzése volt, hogy ezek a sötét szemek látják a felszín alatt.

Egész hétvégén, és az egész ezt követő héten, Elena a Kísértet Ház tervein dolgozott. Nem volt elég ideje, hogy Stefan-nal legyen, és ez frusztráló volt, de még inkább frusztráló volt, Stefan maga. A lány érezte a szenvedélyét, de nem értette, hogy miért volt a fiú mégis az ellene, hogy teljesen egyedül legyen vele.

És sok minden éppúgy rejtély volt számára, mint amikor először láttam.

Soha nem beszélt a családjáról vagy életéről Fell’s Church előtt, és bármilyen kérdést tett fel, ő visszautasította őket. Egyszer a lány megkérdezte tőle, nem hiányzik-e neki Olaszország, hogy nagyon sajnálja-e, hogy ide jött. És egy pillanatra a szemei is kivilágosodtak, a zöld színe olyan volt, mintha a pezsgő tölgyfalevelek tükröződnének egy futó patakon. – Hogy sajnálhatnám, amikor te itt vagy? – mondta, és megcsókolta oly módon, hogy az egész elméjét kitöltötte. Abban a pillanatban, Elena tudta, milyen a teljes boldogság. Érezte a fiú örömét is, és amikor visszahúzódott látta, hogy arca kigyúlt, mintha a nap sütött volna át rajta.

– Ó, Elena. – mondta suttogva.

Szép idők voltak. De kevesebbet és ritkábban csókolta meg az utóbbi időben, és úgy érezte, a köztük levő távolság egyre szélesebbé válik.

Péntek volt, ő, Bonnie és Meredith úgy döntött, hogy McCulloughs-nél alszanak. Az ég szürke volt és fenyegetően szitált, amint ő és Meredith sétált Bonnie házába. Szokatlanul hideg volt október közepén, a csendes utcában már érezte a hideg szeleket. A juharfák skarlátvörösek voltak, míg a birs sugárzó sárga.

Bonnie köszöntötte őket az ajtóban: – Mindenki befelé! Az egész ház a miénk, csak holnap délután jön haza a családom Leesburg-ból. – A lány beintette őket, és megragadta a túltáplált pincsit, ami próbált kijutni. – Nem, Jangce, maradj benn. Jangce, ne, ne, ne!"

De már túl késő volt. Jangce megszökött és lendületesen futott az első udvaron keresztül, egészen a nyírfáig, az egyetlen helyre, ahol belehempereghet az éles ágakba, rázta a zsíros hátát.

– Ó, mi lesz most? – mondta Bonnie, a kezét a füle alá tette.

– Úgy néz ki, mint egy varjú. – mondta Meredith.

Elena megmerevedett. A lány tett néhány lépést a fa felé, felnézett az arany levelekre. És ott volt.

Ugyanezt a varjút látta már kétszer is. Talán háromszor, gondolta, és eszébe jutott a sötét felszálló alak a tölgyfán a temetőben.

Ahogy nézte, érezte a gyomrában a félelmet, és a keze kilincsen kihűlt. Úgy bámult rá ismét, ragyogó fekete szeme, szinte emberi tekintet. A szeme… valahol már egyszer látott ilyen szemet?

Hirtelen mind a három lány hátraugrott, amint a varjú kemény károgást adott ki, és a szárnyát csapkodta, és hirtelen a fáról feléjük szállt. Az utolsó pillanatban lecsapott a kis kutyára, amely immár hisztérikusan ugatott. Pár hüvelykre a szemfogától megállt, majd ismét elszárnyalt, elrepült a ház fölött, és eltűnt a fekete diófákon túl.

A három lány állt megfagyottan, csodálkozva. Aztán Bonnie és Meredith egymásra néztek, és a feszültség összetört, idegesen nevettek.

– Egy pillanatra azt hittem, eljön értünk. – mondta Bonnie, ment a pincsiért felháborodottan, és húzza őt, vissza a házba még mindig ugatott.

– Én is. – mondta Elena nyugodtan. S ahogy követte a barátait, nem csatlakozott a nevetéshez.

Miután ő és Meredith tették a dolgukat, de megjelent az este ismerős mintája. Nehéz volt megtartani a nyugtalanságát, ahogy Bonnie zsúfolt nappaliában ült, a tomboló tűz mellett, egy csésze forró csokoládéval a kezében. Hamarosan hárman megvitatták a végleges terveit a Kísértet Háznak, és megnyugodott.

– Elég jó formában vagyunk. – mondta Meredith végül. – Természetesen, most már oly sok időt töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, a többiek mit viselnek, hogy még a miénkre nem is gondoltunk.

– Az enyém egyszerű. – mondta Bonnie. – Én egy druida papnő leszek, és csak egy koszorúra lesz szükségem, tölgyfa levelekből, a hajamba, és fehér ruhára. Mary és én egyetlen éjszaka alatt meg

tudjuk varrni.

– Azt hiszem, boszorkány leszek. – mondta elgondolkodva Meredith. – Minden meg van, egy hosszú, fekete ruha kell csak. És mi van veled, Elena?

Elena elmosolyodott. – Nos, azt hittem, hogy titkos, de… Judith-al elmentünk egy varrónőhöz. Találtam egy képet, egy reneszánsz ruhát az egyik könyvben, amit a szóbelimhez használtam, és mi

lemásoltuk. Velencei selyem, jég kék, és teljesen gyönyörű.

– Úgy hangzik szép. – Bonnie mondta. – És drága.

– A saját pénzemből fizetem a szüleim bizalmából. Remélem Stefan-nak tetszik. Meglepetés, és… nos, én csak remélem, tetszik majd neki.

– Mi, Stefan ott lesz? Segít a Kísértet Háznál? – kérdezte Bonnie kíváncsian.

– Nem tudom. – mondta Elena. – Nem igazán tűnik túl izgatottnak ettől az egész Halloween dologtól.

– Nehéz neki becsomagolva szakadt lapokba és hamis vérrel borítva, mint a többiek – jegyezte meg Meredith. – Úgy látszik… nos, túl rangos ehhez.

– Tudom! – mondta Bonnie. – Pontosan tudom, mi lehetne, és alig kell hozzá ruha. Nézd, ő külföldi, sápadt az arca, és csodálatosan merengően néz ki… Csak egy lófarok kell neki és van egy tökéletes Draculánk!

Elena mosolygott magában. – Nos, megkérdezem tőle. – mondta.

– Beszéljünk Stefan-ról. – mondta Meredith, sötét szemét Elena-ra vetette. – Hogy mennek a dolgok?

Elena sóhajtott, elnézett a tűzbe. – Én nem tudom… biztosan. – mondta végül lassan. – Vannak időszakok, amikor minden csodás, és akkor vannak még más idők, amikor…

Meredith és Bonnie egymásra néztek, majd Meredith óvatosan beszélt. – Más idők, amikor mi?

Elena tétovázott, vitatkozunk. Aztán döntött. – Egy pillanat. – mondta, és felállt, felsietett a lépcsőn.

Visszajött egy kis, kék bársony könyvvel a kezében.

– Én leírtam egy részét a múlt éjszaka, amikor nem tudtam aludni. – mondta. – Ez most jobban elmondja, mint én. – Megtalálta az oldalt, vett egy mély lélegzetet, és elkezdte:

Október 17.

Kedves Naplóm,

Szörnyen érzem magam ma este. És ezt meg kell osztanom valakivel.

Valami rosszul halad Stefan és köztem. Rettenetes szomorúság van bennem, hogy nem tudom elérni, és ez széthúz minket. Nem tudom, mit tegyek.

"Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy elveszítem őt. De annyira nagyon boldogtalan valami miatt, és ha nem mondja meg, mi ez, ha nem bízik meg bennem annyira, én nem látok semmilyen reményt, hogy együtt maradjunk.

Tegnap, amikor átölelt engem, éreztem, hogy valami sima és kerek van az inge alatt, egy láncon.

Megkérdeztem tőle, ugrattam, hogy egy ajándék Caroline-tól. És ő csak megdermedt, és nem beszélt.

Olyan volt, mintha hirtelen ezer-mérföldnyire lett volna, és a szeme… tele volt fájdalommal a szeme, hogy alig tudtam nézni.

Elena megállt az olvasásban és nyomon követte az utolsó sorokat, amiket a naplóba írt, némán a szemével.

Úgy érzem, mintha valaki rettenetesen fájdalmat okozott volna neki a múltban, és még nem lépett túl rajta. De azt is gondolom, van valami, amitől fél, valami titok, és attól fél, hogy kitalálom.

Csak tudnám, hogy mi az, nem tudtam neki bizonyítani, hogy megbízzon bennem. Ha nem tud megbízni bennem, akkor nem számít, mi történik a végén.

– Csak ha tudnám. – suttogta a lány.

– Csak ha tudnád, mit? – mondta Meredith, és Elena felnézett, meghökkenve.

– Ó, csak ha tudnám, mi fog történni. – mondta gyorsan, és becsukta a naplót. – Úgy értem, ha tudnám, mi lesz velünk végül, azt hiszem, csak azt szeretném, hogy essünk túl rajta. És ha tudnám, ha kiderülne, hogy minden rendben lesz a végén, nem bánnék semmit, ami most történik. De csak megy ez nap-nap után anélkül, hogy biztosan tudnám, rettenetes.

Bonnie ajkába harapott, majd felült, csillogó szemmel. – Meg tudom mutatni a módját, hogy megtudd, Elena. – mondta. – A nagymamám azt mondta nekem az utat, hogy megtudjam, kihez megyek hozzá. Úgy hívják néma vacsora.

– Hadd találjam ki, egy régi druida trükk. – mondta Meredith.

– Nem tudom, hány éves is ez. – mondta Bonnie. – A nagymamám azt, mindig is néma vacsorákkal mondta meg. Mindegy, működik. Anyám apámat látta, amikor megpróbálta, látta a képét, és egy hónap múlva összeházasodtak. Egyszerű, Elena, és mit veszíthetsz?

Elena Bonnie-ra a Meredith-re nézett. – Nem tudom. – mondta. – De, nézd, én nem igazán hiszek…

Bonnie kihúzta magát megsértett méltósággal. – Azt mondod, anyám hazudik? Ó, gyerünk, Elena, nem árt kipróbálni. Miért nem?

– Mit kell tennem? – mondta Elena kétkedve. Úgy érezte, furcsán izgatott, de ugyanakkor meglehetősen megijedt.

– Ez egyszerű. El kell készítenünk mindent, mielőtt éjfélt üt az óra…

Öt perccel éjfél előtt, Elena a McCulloughs étkezőben állt, butábban érezte magát, mint bármi máskor.

A kertben, hallotta Jangce eszeveszett ugatás, de a házban nem hallatszott semmi, kivéve a lassú ketyegése a nagyapja órájának. Követte Bonnie utasításait, egy nagy, fekete dió asztalra tett, egy tányért, egy üveggel és egy készlet ezüsttel, egész idő alatt nem szólt egy szót sem. Aztán meggyújtott egy gyertyát egy gyertyatartóval az asztal közepére rakta, és elhelyezkedett a szék mögött egy terítékkel.

Bonnie szerint, amikor éjfélt üt az óra, ki kellett volna húzni a székét, és felkéri leendő férjét. Ezen a ponton, a gyertya is kialszik, és ő látja egy kísérteties alak elnökletével.

Korábban, a lány egy kicsit nyugtalan volt emiatt, bizonytalan, azt akartja, hogy lásson egy kísérteties alakot, a leendő férjét. De most az egész dolog mintha csak buta és ártalmatlan lenne. Ahogy az óra elkezdte a harangjátékot, fölegyenesedett, és megfogta a széket. Bonnie azt mondta neki, hogy ne engedd el, amíg a szertartás véget nem ér.

Ó, ez ostobaság. Talán nem mondta ki a szavakat… de mikor az óra ütni kezdte az órát, hallotta magát beszélni.

– Jöjj be. – mondta öntudatosan az üres szobába, meghatározva az elnökletével. – Gyere, gyere…

A gyertya kialudt.

Elena elkezdte a hirtelen sötétben. Érezte a hideg szelet, hogy a széllökés fújta el a gyertyát. A francia ajtók mögül jött, és ő gyorsan megfordult, keze még mindig a széken. Megesküdött volna, hogy az ajtó zárva volt.

Valami megmozdult a sötétben.

Rémület futott keresztül Elenán, elsöpörte minden öntudatát és minden szórakozás nyomát. Ó, Istenem, mit is csinált, mit hozott magára? Szíve összehúzódott, és úgy érezte, mintha elmerülne,

minden figyelmeztetés nélkül, a lány legszörnyűbb rémálma volt. De nemcsak a sötét, de teljes csendes is volt, nem volt mit látni és hallani, és összeesett…

– Engedd meg. – mondta egy hang, egy világos porlasztott láng a sötétben.

Egy szörnyű, undorító pillanatig azt hitte, Tyler, emlékezve a világosabb, romos templomra a hegyen.

De ahogy a gyertya az asztalon ismét meggyulladt, látta a sápadt, hosszú ujjú kezet, ami tartotta. Nem Tyler nagydarab vörös öklét. Azt hitte, egy pillanatig, hogy Stefan volt, majd a szemét felemelte az arcára.

– Te? – kérdezte döbbenten. – Mit gondolsz, mit csinálsz itt? – Úgy nézett ki a francia ajtók felé, amelyek valóban nyitva voltak, látta a gyepet oldalt. – Mindig csak besétálsz mások házába hívatlanul?

– Te kértél, hogy jöjjek be! – Olyan volt a hangja, ahogy emlékezett rá, csendes, ironikus és szórakozott. Eszébe jutott a mosolya is. – Köszönöm. – tette hozzá, és kecsesen leült a székre, amit a lány húzott ki.

A lány elkapta a kezét hátulról. – Nem hívtalak meg téged. – mondta tehetetlenül, elkapva felháborodás és zavar között. – Mit csináltál, lesben álltál Bonniék házán kívül?

Ő mosolygott. A gyertyafényben, a fekete haja szinte ragyogott, mint a folyékony, túl lágy és finom, emberi haj. Az arca nagyon sápadt volt, de ugyanakkor teljesen lenyőgözı. A szeme elkapta a lányét, és fogva tartotta őket.

" Heléna, szépséged nekem/Niceai hajót idéz,/ Száll édes illatú vizen,…' "

(Edgar Allen Poe: Heléna, fordította: Tandori Dezső)

– Azt hiszem, jobb lenne menned. – Nem akarta hallani többet beszélni. A hangja furcsa dolgokat tett vele, furcsán érezte magát, gyengének, olvadni kezdett a gyomra. – Nem kellene itt lenned. Kérlek! – Elérte a gyertyát, ami azt jelenti, hogy harcolt szédülés ellen, amely azzal fenyegette, hogy háttérbe szorítja.

De mielőtt fel tudta volna fogni, a fiú valami rendkívülit tett. Ő elkapta, elérte a kezét, nem durván, de finoman, és úgy tartotta az ő hűvös karcsú ujjait. Aztán megfordította a kezét alatta, lehajtotta sötét fejét, és megcsókolta a tenyerét.

– Ne… – suttogta Elena döbbenten.

– Gyere velem. – mondta, és felnézett a lány szemébe.

– Kérlek, ne… – suttogta újra, a világ úszott körülötte. Ő bolond volt, mit beszél?

Menjen vele, hova? De ő annyira szédül, hogy elájul.

Ott állt, támogatta őt. Vele szemben hajolt, érezte hideg ujjait az inge első gombján a torkánál. – Kérlek, ne…

– Minden rendben van. Majd meglátod. – Kigombolta az inget a nyakánál, másik kezével a háta mögött fogta a fejét.

– Nem – Hirtelen ereje visszatért, és elrángatta magát tőle, megbotlott a székben. – Mondtam, hogy távozz, és értettem. Kifelé, most!

Egy pillanatra, a tiszta düh hullámzott a szemében, sötét hulláma fenyegetésnek. Aztán elmúlt, nyugodt és hideg lett, mosolygott, gyors, ragyogó mosollyal, hogy ı azonnal kikapcsolt újra.

– Elmegyek. – mondta. – Ebben a pillanatban.

Megrázta a fejét, és nézte, ahogy kimegy a francia ajtón, szó nélkül. Mikor becsukta maga mögött, ott állt a csendben, megpróbált lélegezni.

A csend… de nem szabadna annak lenni. A lány a nagyapa óra felé fordult, és döbbenten látta, hogy megállt. De a leány nem vizsgálgatta, mert hallotta Meredith és a Bonnie emelt hangját.

A lány kisietett a folyosóra, érezte, hogy szokatlanul gyenge a lába, visszahúzta az ingét, és begombolta azt. A hátsó ajtó nyitva volt, és ő látta a két alakot kívül, fölé hajolva valaminek a gyepen.

– Bonnie? Meredith? Mi a baj?

Bonnie felnézett rá, amint Elena elérte őket. A szeme megtelt könnyel. – Ó, Elena, halott.

Dermesztő rémület, Elena lenézett a kis csomagra Bonnie lába előtt. A kis pincsi volt, nagyon mereven feküdt az oldalán, szeme nyitva van. – Ó, Bonnie, mondta.

– Ő öreg volt. – mondta Bonnie. – De én nem számítottam rá, hogy ez ilyen gyorsan megy. Csak egy kicsivel ezelőtt még ugatott.

– Azt hiszem, jobb lesz odabent. – mondta Meredith, és Elena ránézett, és bólintott. Ma este nem egy olyan éjszaka van, hogy kint legyenek a sötétben. Nem egy éjszaka volt, hogy behívjanak dolgokat.

Még mindig nem értette, mi történt.

Amikor visszaértek a nappaliban, úgy találta, hogy a naplója hiányzott.

Stefan felemelte a fejét az őzsuta bársony-puha nyakáról. Az erdő tele volt éjszakai zajokkal, és ő nem tudja, melyik is zavarta meg.

Az erő az elméjében megzavarodott, a szarvasok felriadtak a révületből. Érezte, ahogy izmai megfeszültek, ahogy az őzsuta próbált lábra állni.

Menj hát, gondolta, visszaült, és teljesen szabadon engedte. Elfordult és zihált, az állat felállt és elfutott.

Elég volt. Válogatósan megnyalta a szája sarkát, érezte, hogy a szemfogai visszahúzódnak és tompák, mint mindig túlérzékeny egy hosszabb táplálkozás után. Nehéz volt, hogy mi volt elég már. Elmúlt a szédülés varázsa, mivel a templom mellett volt, de élt benne egy félelem, ami visszatért.

Élt benne egy bizonyos félelem, hogy eljön az a nap, amikor az eszébe tántorgó zavarában, azon találja magát, hogy Elena kecses teste ernyed a karjaiban, és karcsú torkán két piros seb, a lány szíve örökre elcsendesedett.

Ez volt az, amivel szembe kellett néznie.

A vér utáni vágy, minden tele ezernyi rettegéssel és örömmel, neki még most is rejtély. Bár minden nap élt vele évszázadok óta, még mindig nem értette meg. Mint élő ember, s minden bizonnyal már

megcsömörlött, undorodott a gondolattól, hogy itta a gazdag meleg cuccot, közvetlenül a lélegző testből. Vagyis, ha valaki ilyen dolgokat javasolna neki, elgondolkodna.

De nem szavakat használtak fel azon az éjszakán, az éjszakán, amikor Katherine megváltoztatta őt.

Még ennyi év után is, az emlék világos volt. Már aludt, mikor megjelent a szobájában, a lágyan mozgott, mint egy látomás vagy egy szellem. Ő már aludt, egyedül…

A lány gyolcsot viselt, mikor elment hozzá.

Ez az előtti nap éjszakáján volt, mielőtt a lány megnevezte, az a nap, amikor elmondta volna választását. Ő bejött hozzá.

Egy fehér kéz szétnyitotta a függönyt az ágya körül, és Stefan álomból ébredt, riadva felült. Mikor látta, halvány arany csillogó haját válla körül, kék szeme elvesztette az árnyékban, ő meg volt lepve, csodálkozva hallgatott.

És szeretettel. Még soha nem látott szebbet az életében. Remegett, és megpróbált beszélni, de ő két hideg ujját a szájára tette.

– Csitt. – suttogta, és az ágy lesüllyedt az új tömegtől, ahogy beszállt.

Az arca lángolt, szíve dübörgött zavartan és az izgalomtól. Ott, az ágyában azelőtt soha nem volt asszony. És ez Katherine volt, Katherine, akinek szépsége mintha az égből jött volna, Katherine akit jobban szeretett, mint saját magát.

És mert szerette őt, ő nagy erőfeszítést tett. Ahogy csúszott a takaró alatt, alakja olyan közel volt hozzá, hogy ő érezte a hűvös levegő frissességégét, az éjszakát. A lány vékony ujjai közt, sikerült beszélnie.

– Katherine. – suttogta. – Mi várhatunk ezzel, amíg nem vagyunk házasok, a templomban. Én majd, az apám elintézi a jövő héten. Ez nem lesz hosszú…

– Csitt. – suttogta újra, és úgy érezte hideg bőrét. Nem segíthetett magán, átölelte, körül fogta a lányt.

– Amit mi most teszünk, annak ehhez semmi köze, hogy… – mondta, és kinyújtotta karcsú ujjait, hogy megsimogassa a torkát.

Megértette. És érezte, a félelem fellobbant benne, eltűntek az ujjai, folytatta simogatása. Azt akarta ezt, akartam valamit, ami hadd legyen a Katherine.

– Feküdj vissza, szerelmem. – suttogta a lány.

Szerelmem. A szavak végig énekeltek rajta, ahogy feküdt a párnán, billenő állát visszahúzva, hogy a torka szabadon legyen. Félelme eltűnt, helyébe egy olyan nagy boldogság költözött, hogy azt hitte, hogy összetörik vele.

Úgy érezte a lány a puha kefe haját a mellén, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Érezte a lány lélegzetét a torkán, majd az ajkán. És aztán a fogait.

Volt egy szúró fájdalom, de ő még mindig tartotta magát, és meg sem mukkant, és csak Katherine-re gondolt, arra, hogy adni akart neki. És szinte azonnal enyhült a fájdalom, és érezte a vért is, ahogy kiszívta a testéből. Nem volt félelmetes, mint félt. Ez egy érzés, amely, az életben tartása volt.

Aztán olyan volt, mintha az elméjük egyesült volna, eggyé vált. Érezte Katherine örömét, hogy iszik belőle, s örömmel vette, hogy a meleg vér az életét adta. Tudta, érezte örömét abban, hogy megadja.

De a valóság távolodott, a határok az álmok és ébrenlét között kezdtek elmosódni. Nem tudta pontosan, nem tudott gondolkodni egyáltalán. Azt csak érezni lehetett, és az ő érzései voltak, és felcsigázta, felemelte őt egyre magasabbra, és eltörte az utolsó kapcsolatot a földdel.

Valamikor később anélkül, hogy tudták volna, hogyan történt, ott találta magát a karjában. Vigyázott rá, mint egy anya, aki a csecsemő gyerekére, és irányította a száját, hogy pihenjen a csupasz test fölött, a kis nyakát odatartotta neki. Volt egy kis sebe, egy vágás, mely sötéten elütött a sápadt bőrétől. Nem érzett félelmet vagy ingadozást, és amikor megsimogatta a haját biztatóan, elkezdte szívni.

Hideg és precíz, Stefan letisztította a piszkot térdéről. Az emberi világ aludt, elveszett a kábultság, de a saját érzékei élesek voltak, mint a kés. Jól kellett volna laknia, de éhes volt, az emlék megint visszahozta az étvágyát. Orrcimpája lángolt, elég tág volt ahhoz, hogy elkapják a pézsmaszagú illatát egy rókának, elkezdett vadászni.

12. fejezet

Elena lassan forgott, a teljes hosszúságú tükör előtt Judith szobájában. Margaret ült a nagy baldachinos ágy lábánál, kék szeme nagy és ünnepélyes csodálattal volt tele.

– Bárcsak lenne egy ruhám, mint ez, „Csokit vagy csalok!”-hoz. – mondta.

– Nekem legjobban egy fehér kis macskaként tetszenél. – mondta Elena, egy csókot nyomott Margaret fehér bársony fejpánttal elcsatolt hajára. Azután nagynénjének, aki ott állt az ajtóban tűt és cérnát tartva. – Tökéletes. – mondta melegen. – Nem kell módosítani rajta.

A lány a tükörben, mintha Elena egyik olasz reneszánszos könyvéből lépett volna ki. Torkát és meztelen vállát is a megmutatta, a feszes jég-kék ruhában, valamint apró derekát. A hosszú, teljes ujja úgy volt kialakítva, hogy a fehér selyme ing látszott alatta, és a széles, lendületes szoknya súrolta a padlót maga körül. Ez egy szép ruha, és a sápadt világoskék színe kiemelte Elena sötétebb kék szemét.

Ahogy elfordult, Elena tekintete a régimódi ingaórára esett az öltözőszekrény fölött. – Ó, nem, majdnem hét. Stefan itt lehet bármelyik pillanatban.

– Ez az ő kocsija. – mondta Judith miközben kinézett az ablakon. – Én lemegyek, és beengedem!

– Rendben van. – mondta Elena röviden. – Találkozok vele én magam. Isten veled, érezd jól magad a „Csokit vagy csalok”-on! – Lesietett a lépcsőn.

Itt jön, gondolta. Ahogy nyúlt a kilincs felé, arra a majdnem két hónappal ezelőtti napra emlékeztette, amikor a lány közvetlenül Stefan útjába lépett, az európai történelem osztályban. Ő is ugyanezt érezte: várakozás, izgalom és feszültség.

Remélem, az derül ki, hogy ez jobb terv, mint az volt, gondolta. Az utolsó másfél héten, a lány minden reményét ehhez a pillanathoz fűzte, ehhez az éjszakához. Ha ő és Stefan nem jönnek össze ma este, akkor nem is fognak.

Az ajtó kinyílt, és a lány hátralépett, a szemével lenézett, szinte félénken, attól tartva, hogy mit lát Stefan arcán.

De amikor meghallotta, az élesen vett légzést, gyorsan felnézett, és érezte, hogy szíve kihűl.

Csak bámult rá csodálkozva, igen. De ez nem az öröm volt, a lány azt látta a szemében, amit az első éjszaka a szobájában. Ez is valami közelebbi volt a sokkhoz.

– Nem tetszik neked. – suttogta rémülten, csípő érzéssel a szemében.

A fiú gyorsan magához tért, mint mindig, pislogott, és megrázta a fejét. – Nem, nem, ez nagyon szép. Gyönyörű vagy.

„Akkor miért állsz ott, és nézel, mintha szellemet láttál volna? – Gondolta. – Miért nem ölelsz meg, csókolsz meg, vagy valami!”

– Csodásan nézel ki. – mondta csendesen. És ez igaz is volt, a fiú jól mutatott a szmokingban és a köpenyben, amit az ő részéről fölvett. A lány meglepődött, hogy a fiú egyetértett vele, de amikor a lány szóvá tett a gondolatát, úgy tűnt szórakozott, mint máskor. Csak most, elegánsan nézett ki, és kényelmesen, mintha a ruhája olyan természetes lenne, mint a szokásos farmer.

– Jobb lesz, ha megyünk. – mondta, egyformán nyugodtan és komolyan. Elena bólintott, és elment vele az autóhoz, de a szíve már nem csak hideg volt, hanem jég. Ő messzebb volt tőle, mint valaha, s fogalma sem volt, hogyan jut vissza.

Mennydörgés morgott fölötte, ahogy elhajtott a középiskolába, és Elena nézett ki a kocsiból ablakon, tompa rémülettel. A vastag felhőtakaró volt és sötét, bár valójában még nem kezdett el esni. A

levegőben töltve volt, elektromosnak érezte magát, és a komor lila villámlás az égnek lidérces megjelenést adott. Ez volt a tökéletes légkör az este előtt, fenyegető és túlvilági, de csak akkor ébredt rá Elena, hogy retteg. Ami az éjjel Bonnie-nál történt, a lány elvesztette az ítélő képességét, kísérteties és hátborzongató volt.

Naplójával ez még soha nem fordult elő, bár átkutatták Bonnie házát a pincétől a padlásig. Még mindig nem tudta elhinni, hogy valóban eltűnt, és azt elképzelni, hogy egy idegen olvassa a legféltettebb titkait, gondolatait, benne a valódi érzelmeivel. Mert, persze, hogy ellopták, milyen más magyarázat lett volna? Az ajtók közül egy nyitva volt este a McCullough házban, valaki ott belépett, és elvitte. Meg akarta ölni, aki tette.

Egy sötét szem látványa jelent meg előtte. Az a fiú, az a fiú, akinek majdnem engedett Bonnie házában, az a fiú, aki elérte, hogy elfelejtse Stefan-t. Ő volt az?

A lány felriadt, mivel ő díszítette fel az iskolát, ezért kényszeríttette magát, hogy mosolyogjon, miközben mentek át a termeken. A tornateremben teljes káosz. Azóta, mióta Elena távozott, minden megváltozott. Akkor, a hely már tele volt idősebbekkel: Diák Tanács tagjaival, a foci játékosokkal, a Key Club tagjai, mind az utolsó simításokat végezték a kellékkel és díszletekkel. Most már tele volt a terem idegenekkel, a legtöbbjük még csak nem is volt emberi.

Több zombi megfordult és Elena felé jött, vigyorgó koponyájukon látható volt a rothadó hús az arcuk.

Egy groteszk torz púpos hulla sántikált felé, fakó fehér bőrrel és beesett szemmel. Másik irányból jött egy vérfarkas, a vicsorgó pofáját vér borította, és egy sötét és drámai boszorkány.

Elena meghökkenve rájött, hogy nem ismeri fel ezeket, az alakokat a jelmezükben. Aztán körül állták, csodálva a jég-kék ruháját, és elmondták, hogy már is probléma adódott. Elena intett nekik, csendesen, felé fordult a boszorkány, akinek hosszú, sötét haja leomlott a hátán, és egy testhezálló fekete ruhát viselt.

– Mi az, Meredith? – kérdezte.

– Lyman edzı beteg. – válaszolta Meredith komoran. – Ha nincs más, akkor Tanner helyettesítheti.

– Mr. Tanner? – Elena elszörnyedt.

– Igen, és már baj van vele. Szegény Bonnie éppen ott van vele. Neked is oda kellene menned.

Elena sóhajtott, és bólintott, aztán elindult a kanyargós úton a Kísértet Ház túrán. Ahogy áthaladt a szörnyű Kínzó Kamrán és a kísérteties Slasher szobában, azt gondolta, hogy már-már túlságosan is élethűre építették.

Ez a hely még akkor is, a fényben is nyugtalanító volt.

A Druida Szoba közel volt a kijárathoz. Egy karton Stonehenge is épült ott. De a csinos kis druida papnő, aki a meglehetősen realisztikus kinézető monolitok között állt, fehér köpenyt viselt és egy tölgyfa levél koszorút, úgy nézett ki, mindjárt sírva fakad.

– De magának véresnek kell lennie. – a lány könyörögve mondta. – Ez része a jelenetnek, maga az áldozat.

– Ezeket, a nevetséges ruhákat viselni is elég rossz. – mondta Tanner röviden. – Senki sem szólt nekem, hogy teljesen össze leszek kenve művérrel.

– Nem igazán lesz magán szirup. – mondta Bonnie. – Ez épp csak a köntösön és az oltáron van. Maga az áldozat. – ismételte, mintha valahogy ez meggyőzné őt.

– Ami azt illeti, az egész díszlet pontossága nagyon gyanús – mondta Mr. Tanner undorral. – A közhiedelemmel ellentétben, nem a druidák építették Stonehenge-t, egy bronzkori kultúra építette…

Elena lépett elıre. – Mr. Tanner, valójában nem ez a lényeg.

– Nem, nem az lenne nektek. – mondta. – És éppen ezért gyenge Ön és neurotikus barátja egyaránt történelemből.

– Ez szükségtelen. – mondta egy hang, és Elena gyorsan elnézett a válla fölött, Stefan volt az.

– Mister Salvatore. – mondta Tanner, a szavakat úgy ejtette ki, mintha azt jelentette volna, most már teljes lett a napom. – Azt hiszem, van néhány új bölcs gondolatod, amit elmondasz. Vagy adni fogsz nekem egy fekete szemet? – Pillantása keresztül siklott Stefan-on, aki ott állt, akaratlanul elegáns, tökéletesen szabott szmokingban, és Elena érezte, hogy hirtelen sokkot kap a látványtól.

Tanner nem igazán idősebb sokkal, mint mi vagyunk, gondolta. De öregnek néz ki, mert haja vékony és gyér volt, de fogadni mernék, huszonéves korában van. Aztán valamilyen oknál fogva, eszébe jutott, hogyan nézett volna ki Tanner a Hazatérésen, az ő olcsó és fényes ruhájában, ami nem passzolt jól rá.

Fogadni mernék, hogy soha nem is volt saját hazatérése, gondolta. És az első alkalommal érzett valami együttérzést iránta. Stefan talán érezte is ezt, mert bár ő oda lépett egészen a kis emberhez, szemtől-szembe állt vele, de a hangja nyugodt volt. – Nem. Én nem. Azt hiszem, ezt az egész dolgot kezdjük túlságosan felfújni. Miért nem… – Elena nem hallotta a többit, de beszélt halkan és megnyugtató hangon, és Mr. Tanner valóban úgy tűnt meghallgatja. A lány visszanézett az összegyűlt tömegre, a háta mögött volt: négy vagy öt vámpír, egy vérfarkas, egy gorilla, és egy púpos.

– Rendben, minden a tervek szerint lesz. – mondta, és feloldódott. Stefan ügyelt a dolgokra, bár nem volt biztos benne, hogyan, mivel tudta elintézni, csak a fejét látta hátulról.

A fejét hátulról… Egy pillanat, egy kép villant fel előtte, az első nap az iskolában. Stefan, ahogy állt az irodában és Mrs. Clarke-kel beszélt, a titkárral, és milyen furcsán viselkedett Mrs. Clarke. Persze elég volt Elena-nak rá néznie most Mr. Tanner-re ugyanúgy kissé kábult kifejezéssel nézett. Elena érezte, lassan lüktetni kezd benne a nyugtalanság.

– Gyere! – mondta Bonnie. – Menjünk előre!

Elsiettek az UFO leszálló Hely és az Élőhalott szoba mellett, át a partíciók között, kiértek az első szobába, ahol a látogatók belépnek, és egy vérfarkas köszönti őket. A vérfarkas levette a fejét, és egy pár múmiával és egy egyiptomi hercegnővel beszélt.

Elena-nak el kellett ismernie, hogy Caroline jól nézett ki, mint Cleopatra: a vonali és a lebarnult bőre tökéletesen látható volt a puszta vászon köpenyen keresztül. Matt-et, a vérfarkast, aligha lehet hibáztatni, amiért szemével Caroline arcát figyelte.

– Mi a helyzet? – mondta Elena erőltetett könnyedséggel.

Matt lassan a lány és Bonnie felé fordult. Elena alig látta a fiút a Hazatérés éjszakája óta, és tudta, hogy Stefan-nal is eltávolodtak egymástól. Miatta. És, bár Matt-et aligha lehet okolni emiatt, ezért

nem tudta megmondani, hogy ez mennyire fájt Stefan-nak.

– Minden rendben – mondta Matt kényelmetlenül.

– Ha Stefan végzett Tanner-rel, azt hiszem, ide küldöm. – mondta Elena. – Segíthet az embereket bekísérni! Matt közömbösen megrándította egyik vállát. Aztán azt mondta: – Befejezte Tanner-rel?

Elena meglepetten nézett rá. Megesküdött volna, hogy egy perce a druida szobában látta őt. Magyarázta a lány.

Kinn megint mennydörgés morajlott, és a nyitott ajtón keresztül Elena látta a villámokat az éjszakai égbolton. Néhány másodperccel később volt egy másik, hangosabb mennydörgés.

– Remélem, hogy nem fog esni. – Bonnie mondta.

– Igen. – mondta Caroline, aki eddig némán állt, míg Elena Matt-tal beszélt. – Nagy kár lenne, ha senki sem jönne el.

Elena élesen ránézett, és látta, Caroline nyílt gyűlöletét keskeny, macska szemében.

– Caroline – mondta ösztönösen – nézd! Abba hagynád, ha megkérhetlek? Nem feledkezhetünk meg arról, ami történt, és kezdhetnénk újra?

A homlokán lévő kobra fejdísz alatt Caroline szemei kitágultak azután összeszűkültek. A száját legörbítette, és közel lépett Elenához.

– Soha nem fogom elfelejteni. – mondta, aztán megfordult és elment.

Csönd volt. Bonnie és Matt a padlót bámulta. Elena kilépett az ajtón és érezte a hideg levegőt az arcán.

Kinn a téren látta, a tölgyfák hullámzó ágain túl, megint nem tudta legyőzni azt a különös érzést, rossz ómen. A ma éjszaka, az az éjszaka, gondolta keservesen. A ma éjszaka, az az éjszaka, mikor ez történik. De mi volt az az „ez”, fogalma sem volt.

Egy hang hallatszott ki az átalakított tornateremből. – Rendben, akkor maradjon üresen egy sor a parkolóban. Csökkentsd a fényeket, Ed! – Hirtelen sötétség ereszkedett le, és a levegő tele volt nyögésekkel és a mániákus nevetéssel, mintha egy hangoló zenekar lenne. Elena felsóhajtott, és megfordult.

– Jobb, ha felkészülünk a terelés elindítására. – mondta Bonnie-nak csendesen. Bonnie bólintott, és eltűnt a sötétben. Matt már fölvette a farkasember fejét, és bekapcsolta a magnót, hozzáadva ezzel a hátborzongató zenét a hangzavarhoz.

Stefan jött a saroknál, a haja és ruhája beleolvadt a sötétségbe. Csak a fehér inge mutatta meg világosan. – Tanerr-rel minden jól ment. – mondta. Van valami más, amiben tudok segíteni?

– Nos, dolgozhatsz itt is Matt-al, kísérheted az embereket… – Elena hangja elhalkult. Matt a magnó fölé hajolt, aprólékosan állítgatta a hangerőt, de nem nézett fel. Elena Stefan-ra nézett, és látta, hogy az arca feszes volt és üres. – Vagy mehetnél a fiúöltözőbe, és gondoskodni a kávéról és a személyzet

egyéb dolgairól. – fejezte be fáradtan.

– Elmegyek az öltözőbe. – mondta. Ahogy elfordult, látta, kissé akadozó lépteit.

– Stefan? Jól vagy?

– Rendben vagyok. – mondta, visszanyerve az egyensúlyát. – Egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. – A lány utána nézett, mellkasát minden percben nehezebbnek érezte.

Matt felé fordult, ami azt jelentette, hogy valamit mondani akart neki, de abban a pillanatban a látogatók sora elérte az ajtót.

– Indul a műsor. – mondta, és leguggolt az árnyékba.

Elena szobáról szobára ment, a hibaelhárítás miatt. Évekkel ezelőtt ő is élvezte ezt, az éjszaka legnagyobb részét, figyelte a borzalmas jelenetek alatti történéseket, és a látogatók finom rettegését, de ma este más érzése volt, félelem és a feszültség volt minden gondolata mögött. A ma éjszaka, az az éjszaka, gondolta újra, és úgy érezte, mintha a mellkasa jéggé vált volna.

A Zord Kaszás – vagy legalábbis ez volt állítólag a csuklyás alak, fekete ruhában – haladt el mellette, azon kapta magát, hogy szórakozottan vissza akar emlékezni, hogy látta-e már bármelyik Halloween party-n. Volt valami ismerős abban, ahogy az alak megmozdult.

Bonnie zaklatott mosolyt váltott a magas, karcsú boszorkánnyal, aki irányította a forgalmat a Pók Teremben.

Több magas fiatal fiú lecsapott a lelógó gumi pókokra és kiabáltak, ezzel kellemetlen helyzetbe hozva magukat. Bonnie átlökdöste őket a Druida Terembe.

Itt a stroboszkóp álomszerűvé tette a jelenetet. Bonnie kegyetlen diadalt érzett, amikor látta Mr. Tanner-t elnyúlva az oltárkövön, a fehér köpenyén erősen festett a vér, a szeme a mennyezetre meredt.

– Cool! – kiáltotta az egyik fiú, versenyezve futottak fel az oltárhoz. Bonnie állt, és vigyorgott, várva, hogy a Véres Áldozat felemelkedik, és pánik uralkodik el a srácok között.

De Mr. Tanner nem mozdult, még akkor sem, amikor az egyik fiú a kezével belemártotta a vértócsában az áldozat fejét.

Ez furcsa, gondolta Bonnie, felfelé szaladt, hogy megakadályozza, hogy a srác megragadja az áldozati kést.

– Ezt ne csináld! – csattant fel a lány, így a fiú felemelte a véres kezét, vörösnek mutatta a stroboszkóp minden éles villanása. Bonnie hirtelen irracionális félelmet érzett, hogy Mr. Tanner meg akarja várni, amíg a lány lehajolt hozzá, és akkor ugrik fel. De ő csak tovább bámulta a plafont.

– Mr. Tanner, jól van? Mr. Tanner? Mr. Tanner!

Se egy mozdulat, se egy hang. Nem pislogott széles fehér szeme. Ne nyúlj hozzá, szólalt meg valami Bonnie agyában, hirtelen és sürgetően. Ne nyúlj hozzá, ne nyúlj hozzá, ne nyúlj…

A stroboszkóp fényében látta, hogy előrelép, és látta, hogy saját kezűleg megfogja Mr. Tanner vállát, és össze-vissza rázza, látta, hogy a férfi feje erőtlenül felé hanyatlik. És ekkor meglátta a torkát.

Aztán elkezdett kiabálni.

Elena is hallotta a sikolyokat. Éles volt, tartós és a Kísértet Házban semmihez sem hasonlítható hang. Rögtön tudta, hogy ez nem tréfa.

Ez után minden rémálommá változott.

Miközben futva elérte a Druida Termet, olyan jelenetet látott, ami nem az volt, ami a látogatóknak készült. Bonnie sikított, Meredith tartotta a vállát. Három fiatal fiú próbált kijutni a lefüggönyözött kijáratnál, és két kidobó nézett be, miközben eltorlaszolta az útjukat. Mr. Tanner a kőoltáron feküdt, ki volt terülve, és az arca…

– Halott. – Bonnie zokogott, a szavai sikolyba fordultak. – Ó, Istenem, a vér valódi, és meghalt. Hozzá értem Elena, és ő meghalt, ő tényleg halott.

Az emberek özönlöttek be a szobába. Valaki elkezdett sikoltozni és tovább terjedt, ekkor mindenki igyekezett kijutni, egymást lökődték pánikba esve, partíciókból.

– Kapcsoljátok fel a lámpákat! – kiáltotta Elena, és meghallotta, hogy valaki más is fel kiáltott. – Meredith, gyorsan, szerezz egy telefont a tornateremben, hívd mentőket, hívd a rendőrséget… Kapcsoljátok fel a fényeket!

Amikor a fények felgyulladtak, Elena körül nézett, de nem látott felnőttet, senki illetékest, aki átvehette volna a helyzet irányítását. Egy része jéghideg volt, az agya pörgött, ahogy megpróbálta kitalálni, mi a következő lépés. A másik része egyszerűen csak elzsibbadt és rémült volt. Mr. Tanner… Soha nem szerette, de mégsem kívánt neki soha rosszat.

– Minden gyereket ki kell innen vinni. Mindenki kifelé, csak a személyzet maradjon. – mondta.

– Nem! Csukd be az ajtót! Ne hagyd, hogy bárki is elmenjen, amíg a rendőrség ide nem ér. – kiáltott a vérfarkas mellette, levette az álarcát. Elena döbbenten fordult a hang irányába, és látta, hogy nem Matt volt, hanem Tyler Smallwood.

Erre a hétre megengedték neki, hogy visszajöjjön az iskolába, az arca még mindig elszíneződött volt az ütésektől, amit Stefan-tól kapott. De a hangjában tekintély csengett. Elena látta, hogy a kidobók bezárják a kijáratot. Hallott egy másik ajtót is bezárulni a tornatermen másik végében.

Egy tucatnyi embert zsúfoltak be a Stonehenge területére, Elena csak azokat elismerte fel, akik segítőként voltak itt. A többekről tudta, hogy az iskola diákjai, de egyiküket sem tudta jól beazonosítani. Egyikük, egy fiú, aki kalóznak öltözött be, Tyler-rel beszélt.

– Úgy érted… azt gondolod, hogy valaki a jelenlévők közül tette?

– Valaki innét a teremből tette, így igaz. – mondta Tyler. Furcsán, izgatott volt a hangja, szinte mintha élvezné ezt. A vértócsa felé intett a sziklán. – Ez még folyékony, ezért nem történhetett túl régen. És nézd meg a torkán a vágást. Biztosan a gyilkos ejtette azzal. – Rámutatott az áldozati késre.

– Akkor a gyilkos lehet, hogy most itt van. – suttogta egy lány kimonóban.

– És nem nehéz kitalálni, kiről van szó. – mondta Tyler. – Valaki, aki gyűlölte Tanner-t, aki mindig vitázott vele. Valaki, aki ma este korábban vitatkozott vele. Láttam.

Szóval te voltál a vérfarkas ebben a szobában, gondolta kábán Elena. De mit csináltál itt az első helyen?

Te nem vagy a személyzet tagja.

– Valaki, akinek erőszakos a múltja. – Tyler folytatta, az ajkának rajzolata eltakarta a fogait. – Valaki, akiről mindenki tudja, hogy egy pszichopata, aki azért csak jött Fell’s Church-be, hogy gyilkoljon.

– Tyler, mit beszélsz? – Elena káprázó érzés tört ki, mint egy buborék. Dühösen a magas, izmos fiú felé lépett. – Te őrült vagy!

Intett a lány felé, de nem nézett rá. – Tehát azt mondja a barátnője, de talán egy kicsit elfogult.

– És talán te is egy kicsit elfogult vagy, Tyler. – mondta egy hang hátulról a tömegből, és Elena látta, hogy egy másik vérfarkas tör utat magának a szobába. Matt.

– Ó, igen? Nos, miért nem mondod el, mit tudsz Salvatore-ról? Honnan származik? Hol a családja? Honnan vette a pénzét? – Tyler megfordult, hogy a tömeggel foglalkozzon. – Tudsz bármit is róla?"

Az emberek csóválták a fejüket. Elena látta minden arcon megjelent a bizalmatlanság. A bizalmatlanság az ismeretlennel szemben, valami iránt, ami más. És Stefan más volt. Ő volt az idegen közöttük, és most éppen kellett egy bűnbak. A kimonós lány kezdte: – Én hallottam egy pletykát…

– Ez minden, mindenki hallott pletykákat! – mondta Tyler. – De senki sem tud igazán semmit róla. De van egy dolog, amit tudok. Támadások Fell’s Church-ben az iskola első hetén kezdődtek, azon a héten, amikor Stefan Salvatore megérkezett.

A tömeg egyszerre felmorajlott, és Elena érezte, hogy sokkot kap. Persze, ez az egész nevetséges, ez csak egy véletlen egybeesés. De amit Tyler mondott, igaz volt. A támadások akkor kezdődtek, amikor Stefan megérkezett.

– Mondok nektek valamit. – kiáltotta Tyler, intett nekik, hogy hallgassanak. – Figyeljetek rám! Mondok nektek valamit! – Megvárta, amíg mindenki őt nézi, aztán azt mondta lassan, hatásosan. – Ő ott volt a temetőben, azon az éjszakán, amikor Vickie Bennett-et megtámadták.

– Persze ott volt a temetőben és átrendezte az arcod. – mondta Matt, de a hangja nem a megszokott erővel hangzott. Tyler megragadta a megjegyzést, és felhasználta.

– Igen, és majdnem megölt. És ma este valaki megölte Tanner-t. Nem tudom, mire gondolsz, de azt hiszem, ő tette. Azt hiszem, ő az egyetlen!

– De hol van? – kiáltott valaki a tömegből.

Tyler körülnézett. – Ha ő csinálta, még mindig itt van. – kiáltotta. – Meg kell találni.

– Stefan nem tett semmit Tyler! – kiáltotta Elena, de a zaj a tömegből elnyomta az övét. Tyler szavait vették fel, és ismételgették. Meg kell találni… Meg kell találni… Meg kell találni…

Elena hallotta egyénenként. És az arcok a Stonehenge szobában tele voltak, több mint bizalmatlansággal, Elena már a dühöt és a bosszúszomjat is látta rajtuk. A tömeg átváltozott valamivé, ami csúnya és kontrollálhatatlan.

– Hol van, Elena? – kérdezte Tyler, és látta a lángoló diadalt a szemében. Élvezte ezt.

– Nem tudom. – mondta dühösen, meg akart ütni.

– Még itt kell lennie! Találd meg! – kiáltotta valaki, aztán úgy tűnt, mindenki mozog, mutogatva, tolva, egyszerre. Partíciók közt ütögették, és tolták félre egymást.

Elena szíve lüktetett. Ez már nem egy tömeg volt, ez már csőcselék. A lány félt, hogy mit fognak tenni Stefan-nal, ha megtalálják. De ha menne, hogy megpróbálja figyelmeztetni őt, elvezetné hozzá Tyler-t.

Kétségbeesetten nézett körül. Bonnie még mindig Mr. Tanner halott arcát bámulta. Nem tud segíteni.

Megfordult, hogy átkutassa a tömeget újra, és szeme találkozott Mattével.

A fiú zavarodottan és dühösen nézett ki, szőke haja fel borzolódott, arca kipirult, és izzadt. Elena minden erejével könyörgő pillantást vetett rá.

Kérlek, Matt, gondolta. Ugye nem hiszed el ezt az egészet. Tudod, hogy ez nem igaz.

De a szeme azt mutatta, hogy ő nem tudja. Ott volt a zűrzavar a zavarodottság és izgatottság bennük.

Kérlek – gondolta Elena, nézett azokba a kék szemét, hajlandóak őt megérteni. – Ó, kérlek, Matt, csak te tudod megmenteni. Akkor is, ha nem hiszed, próbálj megbízni benne… kérlek…

Látta a fiú arcán a változást, a zavar megszűnt és komor elhatározás jelent meg helyette. Bámult rá egy pillanatig, szemét az övébe fúrta, és bólintott. Aztán megfordult, és becsúszott a vadászó tömegbe.

Matt simán átsiklott a tömegen, amíg el nem jutottam tornaterem másik oldalára. Néhány elsőéves állt fiú öltöző ajtaja mellett, ő ridegen elrendelte, hogy kezdjenek el keresni más partíciókban, és amikor sikerült a figyelmet elterelnie, kirántotta az ajtót, és berohant.

Körülnézett gyorsan, nem volt hajlandó kiabálni. Ami azt illeti, gondolta, Stefan-nak hallania kellett a lármát, ami a tornateremben folyik. És már valószínőleg elment. De aztán Matt észre vette a fekete ruhás alakot a fehér csempe padlón.

– Stefan! Mi történt? – Egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy egy másik holttestet lát. De ahogy letérdelt Stefan mellé, látta, hogy mozog. – Hé, jól vagy, ülj fel lassan… óvatosan. Jól vagy, Stefan?

– Igen. – mondta Stefan. De nem úgy nézett ki, gondolta Matt. Arca hulla fehér volt és pupillái rendkívül kitágultak.

Elveszettnek és betegnek látszott. – Köszönöm. – mondta.

– Lehet, hogy nem fogysz hálálkodni egy perc múlva. Stefan, muszáj elmenned innen. Nem hallod őket? Ők utánad jönnek.

Stefan tornaterem felé fordult, mintha figyelte volna. De nem volt megértés az arcán. – Ki? Utánam? Miért?

– Mindenki. Ez nem számít. A lényeg, hogy muszáj menned, mielőtt ide jönnek. – Stefan egyszerűen csak tovább bámult értetlenül, hozzátette: – Volt egy újabb támadás, ezúttal a Tanner, Mr. Tanner. Meghalt, Stefan, és azt hiszik, te voltál.

Most végre, látta, hogy egyetértés csillant Stefan szemében. Megértés és rémület, és egyfajta rezignált vereség, ijesztőbb, mint bármi, amit Matt ma este látott. Megragadta Stefan nehéz vállát.

– Tudom, hogy nem te voltál. – mondta, és abban a pillanatban igaz is volt. – Majd ők is rájönnek, amikor ezt újra átgondolják. De most jobb lenne, ha elmennél.

– Elmenni… igen. – mondta Stefan. A zavart megjelenés eltűnt róla, és égető keserűséggel ejtette ki a szavakat. – El fogok menni… innen.

– Stefan…

– Matt. – A zöld szeme sötét volt és égett, Matt úgy találta, a fiú nem lát velük. – Elena biztonságban van? Jó. Aztán vigyázz rá. Kérlek.

– Stefan, mit beszélsz? Te ártatlan vagy, a végén minden elrendeződik…

– Csak vigyázz rá, Matt.

Matt hátralépett, még mindig nézte azokat a meggyőző zöld szemeket. Aztán lassan bólintott.

– Vigyázni fogok. – mondta csendesen. És figyelte, ahogy Stefan elmegy.

13. fejezet

Elena a felnőttek és a rendőrség gyűrűjében állt, egy menekülési esélyre várt. Tudta, hogy Matt időben figyelmeztette Stefan-t – a fiú arca azt sugallta neki, de nem tudott elég közel kerülni hozzá, hogy beszéljen vele.

Végül, minden figyelem a test felé fordult, kiverekedte magát a tömegből, és Matt felé húzódott.

– Stefan rendben távozott. – mondta, és szemét a felnőttek csoportjára vetette. – De azt mondta nekem, hogy vigyázzak rád, és azt akarom, hogy maradj itt.

– Arra kért, hogy vigyázz rám? – riasztó gyanú villant át Elena agyán. Aztán, szinte suttogva, azt mondta: – Értem.

Egy pillanatig gondolkodott, majd óvatosan megszólalt. – Matt, el kell mennem, megmosni a kezem. Bonnie miatt véres lettem. Várj itt, mindjárt visszajövök.

Matt elkezdett valamit mondani tiltakozásul, de ő már távolodott. A lány fölemelte véres kezét magyarázatképp, ahogy elérte a lány öltöző ajtaját, és a tanár, aki most ott állt, átengedte. Egyszer csak

az öltözőben volt, de a lány nem maradt soká, kilépett a távolabbi ajtón a sötét iskolába. És onnan, bele az éjszakába.

Tökfej! Gondolta Stefan, és megragadta a könyvespolcot és elhajította, és ezzel a tartalmát szanaszét repítette. Bolond! Vak, utálatos barom. Hogy lehetett ilyen hülye? Találni egy helyet, ahol együtt lehet velük? Befogadják maguk közé? Számolnia kellett volna ezzel, hogy őrültség azt hinni, hogy ez lehetséges.

Felvette egyet a nehéz utazó ládák közül, és keresztül dobta a szobán, végül a túlsó falnak ütközött, összetörve egy ablakot. Hülye, hülye. Ki van a nyomában? Mindenki. Matt is mondta. „Történt egy újabb támadást… Azt hiszik, te voltál.”

Nos, most az egyszer úgy nézett ki, hogy a barbár, kicsinyesen élő emberek félelme az ismeretlentől, most jogos volt.

Mi mással tudná megmagyarázni, a történteket? Úgy érezte, a gyengeség, a forgó, örvénylő zavar, aztán sötétség vette őt körül az este. Amikor felébredt, hallotta Matt hangját, amint azt mondja, hogy egy másik embert megtámadtak, bántalmaztak. Elvették, ezúttal nem csak a vérét, de az életét is. Mi lehet erre a magyarázat, ha nem ő, Stefan volt a gyilkos?

Egy gyilkos volt, ő volt. Gonosz. Egy lény született a sötétben, arra a sorsra kárhoztatva, hogy éljen és vadásszon, és ott rejtőzködjön örökre. Nos, miért gyilkol akkor? Miért nem követi az ösztönét? Mivel nem tud ezen változtatni, talán a kedvét is lelhetné benne. Szabadítsa rá a városra, mely gyűlölte őt, a gonoszságát, hogy vadásszanak rá, mint most is.

De először is… szomjas volt. Ereiben égett, mint a szárazság hálózata, forró drótok. Szüksége volt a táplálékra… hamarosan… most.

A panzió sötét volt. Elena kopogtatott az ajtón, de nem kapott választ. Dörgött és villámlott a feje fölött.

Még mindig nem esett. Miután a harmadszor kopogott, megpróbálta kinyitni az ajtót. Belül, a ház csendes volt, és koromsötét.

A maga módján érzékelte a lépcsőházat, és felment rajta.

A második emelet ugyanolyan sötét volt, és megbotlott, miközben megtalálta a szobában a lépcsőket a harmadik emeletre. Halvány fény mutatta a lépcső tetejét, és ő mászott feléje, úgy érezte, összenyomják a falak, amik körbezárták őt mindkét oldalról.

A fény a zárt ajtó alól érkezett. Elena megkocogtatta azt könnyen és gyorsan. – Stefan – suttogta a lány, aztán hangosabban hívta. – Stefan, én vagyok az.

Nem jött válasz. Megragadta a kilincset, és belökte az ajtót, belesett az egész szobába. – Stefan.

Egy üres szobához beszélt.

A szobában káosz uralkodott. Úgy nézett ki, mintha valami nagy szél támadt volna, és mindent lerombolt, ami az útjába került. A ládák, amik a sarokban álltak, most groteszk szögben hevertek szanaszét, a fedelek tátongva, nyitva voltak, és azok tartalma szétszórva a padlón volt. Az egyik ablak össze volt tört. Stefan minden tulajdona, az összes holmija, amit oly gondosan óvott, és úgy tűnt kincs, szétszóródtak, mint a szemét.

Rémület söpört végig Elenán. A düh, az erőszak, ebben a jelenetben, a pusztulás fájdalmasan egyértelmű volt, és úgy érezte, szinte bele szédül. Valaki, akinek a múltja erőszakos, ezt mondta Tyler.

Engem nem érdekel-, gondolta, a harag hullámzott benne, elnyomva a félelmet. – Nem érdekel semmi, Stefan; én látni akarlak. De hol vagy?

A plafonon nyitva volt egy csapóajtó, és hideg levegőt áramlott be rajta. Ó, gondolta Elena, és hirtelen dermesztő félelmet érzett. Ez a tető olyan magas volt…

Soha nem mászott még létrán az özvegysétány előtt, s a hosszú szoknya megnehezítette. Lassan átmászott a csapóajtón, a tetőre térdelve, majd felállt. Látott egy sötét alakot a sarokban, és ő gyorsan afelé indult.

– Stefan, el kellett jönnöm, … – kezdte, de hamar elhallgatott, mert egy villám az égen világította az alakot a sarokban, amint hátraperdült. Olyan volt, mintha minden rossz előérzet, félelem és rémálom, amit a lány valaha is átélt, egyszerre valóra vált. Azon túl csak sikítás volt, semmi más.

Ó, Istenem… nem. Az agya nem volt hajlandó megérteni, amit a szeme lát. Nem. Nem. Nem akarta ezt látni, nem akarta elhinni…

De nem tudott ezen segíteni. Még ha be tudta volna csukni a szemét, akkor is a jelenet minden részlete belevésődött memóriájába. Mintha a villám bele égette volna az agyába örökké.

Stefan. Stefan karcsú és elegáns alakja, a rendes ruhái, a fekete bőrkabát gallérja bukkant fel. Stefan, a sötét haja, mintha egy lenne a háta mögött kavargó viharfelhők közül. Stefant körbefogta a felvillanó fény, félig feléje fordult, teste torz bestiális, támadó pózban, dühödt, állati viccsorral az arcán.

És vér. Arrogáns, érzékeny, érzéki szája maszatos volt a vértől. Megmutatta éles fehérségét szemben a vörössel, kísérteties, sápadt bőrét, és csupasz fogait. A kezében volt egy galamb ernyedt teste,

szétterített szárnyakkal, fehér, mint a fogai. A másik a földön feküdt eldobva a lába előtt, mint egy gyűrött zsebkendőt.

– Ó, Istenem, nem… – suttogta Elena. Így folytatta, suttogva hátrált, alig tudatában annak, hogy mit csinál. Az agya egyszerűen nem tudott megbirkózni ezzel a borzalommal, gondolatait vadul cikáztak a pánik felé, mint az egerek, próbáltak menekülni a ketrecből. Ezt nem hiszem el, azt nem hiszem. A teste tele volt elviselhetetlen feszültséggel, szíve majd meg szakadt, a feje forgott. – Ó, Istenem, nem…

– Elena! – Rettenetesebb volt ez, mint bármi más, látni Stefan-t, ahogy kinéz, az állati arc, a vicsorgás, a pillantása megváltozott, sokk és kétségbeesés. – Elena, kérlek. Kérlek, ne…

– Ó, Istenem, ne! – A sikolyok megpróbáltak utat törni a torkán. A lány botladozva távolodott, ahogy tett egy lépést felé. – Nem!

– Elena, kérlek légy óvatos. – Ez szörny dolog, a dolog Stefan arcával, jött utána, zöld szeme égette.

Hátra vetette magát, ahogy még egy lépést tett felé a fiú, kinyújtotta a kezét. Hosszú, keskeny ujjú keze volt, mellyel megsimogatta a haját, olyan szelíden…

– Ne érj hozzám! – kiáltotta. És aztán sikított, ahogy hátával elérte a vaskorlátot az özvegysétányon. Ez vasból volt, közel egy, másfél évszázados volt, és helyenként szinte teljesen rozsdás volt. Elena pánikba esett, a tömege már túl sok volt a vasnak, és érezte, hogy enged. Hallotta a fémből és a fából a szakadás hangját, keveredve a saját visításával. És mögötte semmi volt, semmi, amit megragadhatna, és zuhant.

Abban a pillanatban meglátta a forrongó lila felhőket, s mellette a sötét ház nagy részét. Úgy tűnt, elég ideje volt, hogy tisztán lásson, és érezze a végtelen rémületet, ahogy felsikoltott, és zuhant, és zuhant.

De a szörnyű, megrázó hatás nem jött. Egyszer csak egy kar ölelte körül, biztosítva őt a semmiben.

Volt egy tompa puffanás, és a kar megfeszült, a tömeg vele szemben elnyelte az ütközést. Aztán minden elcsendesedett.

Fogta magát, mozdulatlanul a karok gyűrűjében, és megpróbált tájékozódni. Próbált elhinni egy hihetetlen dolgot. Leesett egy három emelet magas tetőről, és mégis életben volt. Ott állt a kert mögött a panzió, a tökéletes csendjét megtörve dörgött az ég, a lehullott levelek a földön, ahol az ő törött testének kellene lennie.

Lassan, felemelte a tekintetét annak az arcára, aki fogta. Stefan.

Túl sok félelem volt, túl sok csapás ma estére. A lány már nem tudott reagálni. A lány csak bámult föl rá egyfajta csodálattal.

Szomorúság volt a szemében. Azok a szemek, amik égtek, mint a zöld jég, most sötétek és üresek voltak, reménytelenek.

Ugyanaz a nézés, amit a lány látott az első éjszakán a szobájában, csak most még rosszabb volt. Mert most az öngyűlölet keveredett a bánattal, és keserű elítélés. A lány nem tudta elviselni.

– Stefan. – suttogta a lány, és megérezte a szomorúságot a saját lelkében. A lány még mindig látta a vörös árnyalatot az ajkán, de most felébredt benne a sajnálat, az ösztönös rémület mellett. Amiért így egyedül, annyira idegen, és egyedül… – Ó, Stefan. – suttogta a lány. Semmi válasz nem volt e sivár, elveszett szemekben. – Gyere. – mondta csendesen, és vitte vissza a ház felé.

Stefan érezte, hogy megrohanja a szégyen, mert felértek a harmadik emeletre, és káosz volt a szobájában. Elena az, az összes ember közül, akinek ezt látnia kell, ez elviselhetetlen. De aztán, talán úgy is illik, hogy lássa, hogy milyen volt ő valójában, mire képes.

A lány lassan, kábultan az ágyhoz ment, és leült. Aztán felnézett rá, a szeme találkozott az övével. – Mondd csak. – ez volt minden, amit mondott.

A fiú felnevetett, humor nélkül, és látta, hogy a lány hátrál. Ettől még jobban utálta magát. – Mit kell tudnod? – mondta. Rátette a lábát az egyik felborult láda fedelére, és szembefordult vele szinte

dacosan, jelezve a szobára, ezzel a mozdulattal. – Ki tette ezt? Én tettem.

– Te erős vagy. – mondta, egy felborult ládára nézett. Majd a szemét felemelte az égre, mintha eszébe jutott, hogy mi történt a tetőn. – És gyors.

– Erősebb, mint egy ember. – mondta, szándékos hangsúlyt helyezve az utolsó szóra. Miért nem retteg most a lány tőle, miért nem néz rá az utálattal, mikor látta mire képes? Nem érdekelte már többé, mit gondol a lány. – És a reflexeim is gyorsabbak, és én rugalmasabb is vagyok. Annak kell lennem. Én vagyok a vadász. – mondta durván.

Valami a lány tekintetében emlékeztette rá, hogy valamiben félbeszakította őt. Ő megtörölte a száját a kezével, aztán gyorsan felvett egy pohár vizet, ami sértetlenül állt az éjjeliszekrényen. Magán érezte a lány tekintetét. Ivott, és újra megtörölte a száját. Oh, még mindig érdekelte, mit gondolt, rendben.

– Tudsz még enni és inni… más dolgokat is, – mondta.

– Nem kell, – mondta csendesen, és érezte, hogy fáradt és levert. – Nekem nem kell semmi mást. – Hirtelen felélénkült körülötte és érezte, hogy a heves intenzitása növekszik benne. – Azt mondtad,

gyors voltam,- de ez az, ami én nem vagyok. Hallottad már a mondást: „a gyors és a halott”, Elena? A gyors élőt jelent, olyan valakit jelent, akinek van élete. Én vagyok a másik fele.

Látta, hogy a lány reszket. De a hangja nyugodt volt, és a szeme soha nem hagyta el. – Mondd csak, – mondta újra. – Stefan, jogom van tudni.

Felismerte ezeket, a szavakat. És olyan igazak voltak, mint amikor először mondta. – Igen, azt hiszem, igazad van. – mondta, a hangja fáradt volt, és kemény. Nézte a törött ablakot néhány szívdobbanásnyi ideig, majd visszanézett rá, és határozottan mondta. – A tizenötödik században végén születtem. Elhiszed ezt?

A lány ránézett a tárgyakra, amik szanaszét hevertek a földön, mert dühében szétdobálta őket.

Az arany forint, az achát kupa, a tőr. – Igen, – mondta halkan. – Igen, elhiszem.

– És mit akarsz tudni? Hogyan lettem az, ami vagyok? – Amikor a lány bólintott, újra az ablak felé fordult.

Hogyan tudná elmondani neki? Ő, aki mindig kerülte a kérdéseket, olyan hosszú ideje, aki ilyen szakértőjévé vált a rejtőzködésnek és a csalásnak.

Itt csak egy út van, és az az volt, hogy elmondja az abszolút igazságot, nem rejtve el semmit. Hogy feltárjon előtte mindent, amit még soha nem mondott el más léleknek.

És meg akarta tenni. Annak ellenére, hogy tudta, hogy a lány a végén elfordul tőle, az igaz valóját kellett megmutatnia Elena-nak.

És így bámult ki a sötétbe az ablakon, ahol a cikázó kék villámok néha megvilágították az eget, elkezdte.

Szenvtelenül beszélt, érzelmek nélkül, gondosan megválogatva a szavait. Azt mondta neki az apja, hogy ő egy szilárd reneszánsz ember, és az ő világa Firenze és saját vidéki birtoka. Mesélt a tanulmányairól és az ambícióiról.

És a bátyjáról, aki annyira más volt, mint ő, és a közöttük lévő rossz kapcsolatról.

– Nem tudom, hogy mikor kezdett el Damon utálni engem. – mondta. – Ez mindig így volt, amióta az eszemet tudom. Talán azért, mert az anyám sohasem épült már fel igazán a születésem után. Néhány évvel később meghalt. Damon nagyon szerette, és mindig is az volt az érzésem, hogy engem hibáztat. – Elhallgatott, és nagyot nyelt. – És aztán, később, volt egy lány.

– A Lány, akire nagyon hasonlítok? – kérdezte Elena halkan. Stefan bólintott. – A Lány, – folytatta Elena tétován, – aki a gyűrűt adta neked?

Lenézett az ezüst gyűrűre az ujján, majd találkozott a tekintetük. Aztán lassan kihúzta az inge alatt, láncon hordott gyűrűt, és megnézte.

– Igen. Ez volt az a gyűrű. – mondta. – Csak egy ilyen talizmánféle, nélküle meghalunk a napfényben, mintha a tűzben égnénk.

– Olyan volt… mint te?

– Ő tett azzá, ami vagyok. – Akadozva mesélt Katherine-ről, a szépségéről, a finomságáról, az iránta érzett érzéseiről. És Damon szerelméről.

– túl finom volt, tele túl sok szeretettel, – mondta végül fájdalmasan. – Ő ezt megadta mindenkinek, köztük a bátyámnak is. De végül azt mondtam neki, hogy választania kell kettőnk közül… És ekkor jött el hozzám.

Az éjszaka emléke, az az édes, rettenetes éjszaka, elsöprő erővel tört rá.

A lány eljött hozzá. És ő olyan boldog volt, tele félelemmel és örömmel. Próbálta elmondani azt Elena-nak, kereste a szavakat.

Azon az éjszakán annyira boldog volt, és még másnap reggel is, mikor felébredt, és a lány elment, ő volt a legboldogabb az egész világon…

Már szinte csak olyan volt, mint egy álom, de a két kis seb a nyakán igazi volt. Meglepve tapasztalta, hogy, hogy nem fáj, és úgy látszott, hogy részben már begyógyult. Elrejtette az inge magas nyaka.

A lány vére égett most ereiben, gondolta, és e szavakra a szíve őrült tempóba kezdett verni. A lány adott neki erőt, őt választotta.

Még Damon-ra is rámosolygott, amikor találkoztak a kijelölt helyen, azon az estén. Damon nem volt egész nap odahaza, de a ragyogóan parkosított kertbe éppen időben jelent meg, és ott állt, nekidőlve egy fának, a mandzsettáját igazgatva. Katherine késett.

– Talán fáradt, – mondta Stefan, figyelte a dinnye színű ég elhalványodik és mélykék lesz. Igyekezett tartani a félénk pedánsságot a hangjában. – Talán több pihenésre van szüksége, mint máskor.

Damon élesen nézett rá, sötét szeme átható volt fekete haja mögött. – Talán, – mondta megemelt hanggal, mintha folytatni akarta volna tovább.

De aztán hallott egy könnyű lépést az úton, és Katherine megjelent a sövények között. Fehér ruhát viselt, s olyan szép volt, mint egy angyal.

Mindkettőjükre rámosolygott. Stefan udvariasan mosolygott a titkukról csak a szemével beszélt. Aztán várt.

– Azt kérded, hogy ki a választottam, – mondta, először rá nézett, majd a testvérére. – És most eljött az óra, amikor meg kell neveznem, és én megmondom, kit választottam.

A lány felemelte kis kezét, az egyiken egy gyűrű volt, Stefan a követ nézte, és ráébredt, hogy ugyanolyan mélykék volt, mint az esti égbolton. Olyan volt, mintha Katherine mindig magánál tartott

volna egy darabot az éjszakából.

– Mindkettőtök látta ezt a gyűrűt, – mondta csendesen. – És tudja, hogy e nélkül meghalnék. Nem könnyű ilyen talizmánokat csinálni, de szerencsére a nevelőnőm ügyes. És sok ezüst van Firenzében.

Stefan hallgatta, de nem értette, de amikor a lány felé fordult, rámosolygott, bátorítóan.

– És így – mondta, közben a szemébe nézett. – Van egy ajándékom a számodra. Elvette a kezét, megmutatva valamit, amit benne szorongatott. Úgy nézett ki, mint a lány gyűrűje, de ez nagyobb és nehezebb volt, és ezüst helyett aranyból volt megmunkálva.

– Még nem szükséges ahhoz, hogy szembenézz a nappal, – mondta halkan, mosolyogva. – De hamarosan az lesz.

Büszkeség és elragadtatás elnémította. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megcsókolja, szerette volna a karjaiba fogni, itt Damon előtt. De Katherine elfordult tőle.

– És te, – mondta, Stefan kihallotta a melegséget és a szeretet, Katherine hangjából, a testvére iránt. – a számodra is. Szükséged lesz rá hamarosan neked is.

Stefan szeme is áruló volt. Azt mutatta neki, ami lehetetlen volt, ami nem lehetséges. Damon kezébe helyezte Katherine a gyűrűt, ami olyan volt, mint az övé.

Csend következett, abszolút csend, mint a világ vége után.

– Katherine – Stefan alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Hogy tudtad odaadni neki? Azután, amit megosztottunk…

– Amit megosztott veled? – ez Damon hangja volt, mint egy ostor lett volna, s dühe Stefan-on csattant volna. – Tegnap este odajött hozzám. A választás már megtörtént. – és Damon lehúzta a magas

gallérját, megmutatva ezzel két apró sebet a torkán. Stefan nézte őket, harcolt az émelygés ellen. Ugyanolyanok voltak, mint a saját sebei.

Megrázta a fejét mélységes zavarában. – De, Katherine… ez nem álom volt. Eljöttél hozzám…

– Elmentem mind a kettőtökhöz. – Katherine hangja nyugodt volt, és elégedett, és a szeme derűs. Rámosolygott Damon-ra, majd Stefan-ra. – Ez legyengített, de én annyira boldog voltam. Hát nem érted? – folytatta, döbbenten bámult rá, miközben beszélt. – Ez az én választásom! Szeretlek benneteket, és nem fogok választani közületek. Most mind a hárman együtt leszünk, boldogan.

– Boldog – Stefan elfojtotta a végét.

– Igen, boldog! Mi hárman leszünk, vidám társak, örökre. – Hangja megemelkedett, és sugárzó gyermeki fény csillogott a szemében. – Mi mindig együtt leszünk, soha nem leszünk betegek, soha nem öregszünk meg, az idők végezetéig! Ez az én választásom.

– Boldog… vele? – Damon hangja remegett a dühtől, és Stefan látta, hogy általában önálló testvére, fehér volt dühében. – Ezzel a fiúval, aki köztünk állt, ez a fecsegő példaképe az erénynek? Most is alig bírom a látványát. Azt kívánom Istentől, hogy soha ne lássam újra, soha se halljam a hangját újra!

– És én is ugyanezt kívánom, testvér, – morgott Stefan, a szíve megszakadt a mellkasában. Ez volt Damon hibája, Damon megmérgezte Katherine agyát, így már nem tudta, mit csinál. – És az biztos, hogy azt mindig szem előtt fogom tartani. – tette hozzá dühösen.

Damon nem hazudtolta meg magát. – Akkor rántsd elő a kardod, persze ha megtalálod, – sziszegte vissza, szeme fekete fenyegetés volt.

– Damon, Stefan, kérlek! Kérlek, ne! – kiáltott fel Katherine, közéjük vetette magát, és megfogta Stefan karját. Úgy nézett az egyikről a másikra, kék szeme szélesre tágult, fényes volt a visszafojtott könnyektől. – Gondoljatok csak arra, amit mondok. Testvérek vagytok.

– Nem én tehetek róla. – reszelte Damon a szavakat, mint egy átkot.

– De békélhetnétek meg? Számomra Damon… Stefan? Kérlek.

Stefan részéről eleget akart tenni Katherine-nak, látta kétségbeesett tekintetét, és a könnyeit. De a sérült büszkesége és a féltékenysége túl erős volt, és tudta, az arca olyan kemény és merev, mint Damoné.

– Nem, – mondta. – Nem tudjuk. Meg kell válnod az egyiktől vagy a másiktól, Katherine. Soha nem fogok osztozkodni vele.

Katherine keze elengedte a karját, és a könnyek záporoztak a szeméből, nagy cseppeket fröcskölve rá, a fehér ruhában. A lány lélegzete elakadt, fájdalmasan felzokogott. Aztán, még mindig sírva, felkapta szoknyáját és futásnak eredt.

– És akkor Damon elvette a győrőt, amit adott neki, és felvette azt, – mondta Stefan, hangja rekedt volt a megerőltetéstől és az érzelemtől. – És azt mondta nekem: Szükséged lesz még rá, testvér. – És aztán elment. Megfordult, pislogott, mintha erős fényről jött volna a sötétbe, és nézte Elena-t.

Az ágyon ült mozdulatlanul, és őt nézte azokkal a szemekkel, amelyek annyira hasonlítottak Katherine-re. Különösen most, amikor tele volt bánattal és félelemmel. De Elena nem futott. Beszélt hozzá.

– És… mi történt azután?

Stefan keze erőszakosan, reflexszerűen ökölbe szorult, s elszakadt az ablaktól. Nem olyan emlék. Nem tudta elviselni, hogy emlékezzen rá, még kevésbé megpróbálni beszélni róla. Hogy tehette ezt?

Hogyan tudná Elena-t a sötétségbe vinni és megmutatni neki azokat a szörnyű dolgokat, amik ott leselkednek?

– Nem, – mondta. – Nem tudok. Nem tudok.

– El kell mondanod. – mondta halkan. – Stefan, ez a történet vége, nem igaz? Ez az, ami a falak mögött van, ez az, amitől félsz, hogy láthatom. De ez kell, hadd nézzem meg. Ó, Stefan, most már nincs, visszaút.

Érezte, hogy a rémület megérinti, a tátongó gödör látott, olyan tisztán, annyira jól, az a nap, régen.

A nap, mikor minden véget ért, amikor minden elkezdődött.

Érezte, hogy megfogja a kezét, és látta, hogy Elena ujjaival körbe zárja, meleget adva neki, erőt adva neki. A szemét rá vetette. – Mondd el nekem.

– Azt akarod tudni, mi történt ezután, mi lett Katherine-nel? – suttogta. A lány bólintott, szeme szinte vak volt, de még mindig figyelt. – Akkor elmondom neked. Meghalt a következő napon. Damon, a testvérem és én, mi megöltük.

14. fejezet

Elena érezte, hogy megborzong a szavak hallatán.

– Ez nem azt jelenti, – mondta bizonytalanul. Eszébe jutott, amit a tetőn látott, a vér Stefan ajkán, s kényszeríttette magát, hogy ne rettenjen vissza tőle. – Stefan, tudom. Te ezt nem tehetted…

Ügyet sem vetett a tiltakozásra, csak ment meredt szemekkel, ami úgy égett, mint a zöld jég alján egy gleccser. Úgy nézett át rajta, elérthetetlen távolságba. – Aznap éjjel amint az ágyamban feküdtem, reménykedve, reméltem, hogy a lány ennek ellenére eljön. Már észrevettem magamon pár változást. Jobban láttam a sötétben, jobban hallottam. Úgy éreztem, erősebb vagyok, mint valaha, telve elemi energiával. És éhes voltam. Ez olyan éhség volt, amit sohasem tudtam elképzelni azelőtt. Vacsora közben rájöttem, hogy rendes ételt és italt nem tett semmit, hogy csillapítsa éhségem. Nem értettem. Aztán láttam a fehér nyakát az

egyik kiszolgáló lánynak, és tudtam, hogy miért. – Vett egy nagy levegőt, a szeme sötét volt és megkínzott. – Azon az éjszakán, ellenálltam annak a kísértésnek, bár tudtam, hogy ez lesz a vége, ez vagyok én. Csak Katherine-re gondoltam, és imádkozni akartam, hogy jöjjön el hozzám. Imádkozni! – kurtán felnevetett. – Egy olyan lény, mint én, imádkozni.

Elena ujjai zsibbadtak, de megpróbálta tartani őket, hogy biztató szavakat küldjön neki. – Gyerünk, Stefan.

Most nem esett nehezére beszélni. Úgy látszott, hogy elfelejtette őt, a jelenlétét, mintha ezt a történetet magában mondaná.

– Másnap reggel, a késztetés erősebb volt. Olyan volt, mintha a saját ereim szárazak és repedezettek lennének, kétségbeesetten sóvárogtam nedvesség után. Tudtam, hogy nem tudom sokáig elviselni. Elmentem Katherine otthonához. Meg akartam kérdezni, könyörögni neki – A hangja akadozott.

Elhallgatott, majd folytatta. – De Damon is ott volt már, várta őt a szobája előtt. Láttam, hogy ő nem állt ellen az éhségnek. A bőre izzása, rugalmas léptei, ezt sugallták nekem. Önelégültnek tűnt, mint egy macska, aki tejszínt evett. De nem volt Katherine-nel.

– “ Kopogtass csak, ha úgy tetszik, – mondta nekem – de a nőstény sárkány nem enged be. Próbáltam már. Megpróbálhatjuk legyőzni együtt, te meg én? ”

– Én nem feleltem. Az arcán sunyi, önelégült mosoly jelent meg, amit nekem szánt. Én odaléptem, és bekopogtattam az ajtón… Ő megtorpant, majd humortalanul elkezdett nevetni.

“– Csak azt akartam mondani, hogy ’kelj fel és járj halott’. De a halottaknak nem olyan nehéz járniuk végül is, nem igaz?”

Egy pillanat múlva tovább ment.

– A szobalány, Gudren, nyitott ajtót. Az arca olyan volt, mint egy sima fehér lap, és a szeme, mint a fekete üveg. Megkérdeztem, hogy láthatnám-e az asszonyát. Arra számítottam, hogy azt mondja majd, hogy Katherine alszik, de Gudren csak bámult engem, majd Damon-t a vállam fölött.

– “Nem mondhatom el neki, – mondta végül –, de neked elmondom. Asszonyom Katherine nem tartózkodik itt. Kiment ma reggel sétálni a kertbe. Azt mondta, nagy szüksége van rá, hogy nyugodtan gondolkodhasson.”

– Meglepett. – “ Ma reggel? “ – Mondtam.

– „Igen,” – felelte. Engem és Damon-t nézte barátságtalanul. “Úrnőm nagyon boldogtalan volt az éjjel, – mondta értelmesen. – Egész éjjel sírt. “

– Amikor ezt mondta, furcsa érzés fogott el. Nem csupán a szégyen és a bánat, hogy Katherine boldogtalan. Hanem félelem. Elfeledkeztem az éhségről és gyengeségről. És elfelejtettem az ellenségeskedést is Damonnal. A sietség és a sürgetés töltött el. Damon felé fordultam és azt mondta neki, hogy meg kellett találni Katherine-t, és meglepetésemre ő csak bólintott.

– Elkezdtük átkutatni a kerteket, miközben Katherine-t nevén szólongattuk. Emlékszem mi mindent megnéztünk az nap.

A nap sütött a magas ciprusfákra és a fenyőkre a kertben. Damon és én siettünk közöttük, miközben egyre gyorsabban mozogtunk, és kiáltottunk. Állandóan hívtuk őt…

Elena érezte a reszketést Stefan testében, érzékelte szorosan összefonódó ujjain keresztül. Gyorsan, de felszínesen lélegzett.

– Már majdnem az egész kertet átnéztük, amikor eszembe jutott egy hely, amit Katherine szeretett. Ez egy kicsit eldugott hely volt, egy alacsony fal, mellette egy citrom fa. Arra kezdtem keresni, kiabáltam neki. De amint közelebb értem, abba hagytam a kiabálást. Hirtelen… félelmet éreztem, rettenetes előérzetem támadt. És tudtam, hogy nem szabad, nem szabad oda mennem…

– Stefan! – mondta Elena. Fájt neki, ahogy a fiú egyre jobban szorította a kezét, szinte összeroppantotta. A reszketés, ami a testén keresztül futott, egyre nőtt, bele borzongott. – Stefan!

De nem adott jelet, hogy hallotta volna őt. – Olyan volt, mint egy rémálom, minden olyan lassan történt. Nem tudtam mozogni, és mégis kellett. Mennem kellett. A félelem minden lépésnél egyre erősebb lett. Megéreztem egy szagot. Az égett zsír szagát. Nem szabad oda mennem… Nem akarom látni…

A hangja magassá és sürgetővé vált, zihálva vette a levegőt. Szemei nagyok voltak és tágak, mint egy ijedt gyermek. Elena megfogta satuszerű ujjait, amik teljesen beborították az övét. – Stefan, minden rendben. Te nem vagy ott. Te itt vagy velem.

– Nem akartam látni, de nem tudtam mit tenni. Valami fehér volt. Valami fehér volt, a fa alatt. Nem akartam megnézni!

– Stefan, Stefan, nézz rám!

De nem hallotta őt. Szavai hullámzó görcsökként törtek fel, mintha nem tudná ıket kontrollálni, mintha nem tudta volna őket kimondani elég gyorsan. – Nem mehetek közelebb, de megtettem. Láttam a fát, a falat. És a fehéret. A fa mögött. Fehér és arany alatt. És én tudtam, tudtam, elindultan felé, mert ez az ő ruhája volt. Katherine fehér ruhája. És leveszem a lábáról a fát és látom azt a földön és ez igaz. Katherine ruhája volt – a hangja megemelkedett és elvágta az elképzelhetetlen borzalom – de Katherine nem volt benne.

Elena hideget érzett, mintha a testét jeges zuhany érte volna. A bőre libabőrös lett, és megpróbált beszélni hozzá, de nem tudott. Makogott, mintha távol tudná tartani a rémületet, ha folytatná a beszédet.

– Katherine nem volt ott, talán ez az egész egy vicc, de a ruhája a földön hevert, és tele volt hamuval. Akárcsak a hamu a kandallóban, csak ennek égett hús szaga volt. A bűz. A szag. Kezdtem én is beteg lenni és majdnem elájultam. A ruha ujja mellett volt egy darab pergament. És egy sziklán, a sziklán egy kicsit odébb egy gyűrű. Egy gyűrű, melynek kék köve volt, Katherine gyűrűje. Katherine gyűrűje… – kiáltotta hirtelen rettenetes hangon. – Katherine, mit tettél? – Aztán térdre rogyott, felszabadítva végre Elena ujjait, és kezébe temette az arcát.

Elena tartotta, amint elragadta a zokogás. Megfogta a vállát, és az ölébe húzta őt. – Katherine levette a gyűrűt, suttogta a lány. Ez nem kérdés volt. – Kitéve magát ezzel a napnak.

Az érdes zokogás tovább folytatódott, ahogy teljesen tartotta őt a szoknyában, és a kék köpenyben, simogatta reszkető vállait.

Azt mormolta, hogy ez ostobaság, hogy ezzel megnyugtassa őt, és elnyomja a saját rémületét. És hirtelen elcsendesült, és felemelte a fejét. Sűrűn beszélt, de úgy látszott, hogy visszatért a jelenbe,

visszajött.

– A pergamenen egy üzenet volt, nekem és Damon-nak. Azt mondta, hogy önző volt, szerette volna mindkettőnket. Azt mondta, nem tudta elviselni, hogy ez az oka a viszálynak köztünk. Remélte, hogy ha ő elmegy, mi majd nem fogjuk utálni egymást. Azért tette, hogy mi együtt legyünk.

– Ó, Stefan, – suttogta Elena. Úgy érezte, égő könnyek töltötték ki szemét, a szimpátia miatt. – Ó, Stefan, nagyon sajnálom. De hát nem látod, ennyi idő után sem, hogy Katherine nem cselekedett helyesen? Önző volt, sőt, és ez volt az ő választása. Bizonyos szempontból ennek semmi köze hozzád, vagy Damon-hoz.

Stefan megrázta a fejét, mintha lerázná a szavak igazságát. – Ő az életét adta… ezért. Mi öltük meg. – Most felült. De a szeme kitágult, mint egy nagy fekete lemez, és úgy nézett ki, mint egy zavarodott kis fiú. – Damon mögöttem jött. Elvette a papírt, és elolvasta. És ekkor azt hiszem, megőrült. Mindketten megőrültünk. Felvettem Katherine gyűrűjét, és ő megpróbálta elvenni. Nem kellett volna. Ezután harcoltunk. Szörnyű dolgokat mondtunk egymásnak. Mindketten a másikat hibáztattuk, a történtekért. Nem emlékszem, hogyan jutottunk vissza a házba, de hirtelen ott voltunk, és karddal a kezünkben harcoltunk. Le akartam törölni örökre azt az arrogáns vonást az arcáról, meg akartam ölni. Emlékszem, apám kikiabált a házból. Egyre keményebben harcoltunk, és vége volt, mielőtt eljutott hozzánk. Mi jól kiegészítettük egymást. De Damon mindig is erősebb volt, és azon a napon mintha gyorsabb is, mintha megváltozott volna, jobban, mint én. És így, miközben apám még mindig kiabált az ablakból. Éreztem, hogy Damon pengéje kiüti kezemből a tőrömet. Majd éreztem a pengét a szívemben.

Elena döbbenten nézett, de ő csak folytatta, szünet nélkül.

– Éreztem, az acél okozta fájdalmat, éreztem, hogy keresztül döf rajtam, mélyen, legbelül. Egész végig, egy kemény nyomás. Aztán erő öntött el engem, és elestem. Ott feküdtem a kövezett földön. – Felnézett Elena-ra és egyszerűen befejezte. – És így történt, hogy én… meghaltam.

Elena megfagyva ült, mintha a jeget érzett volna a mellkasában, mint ahogy ma már korábban, elöntötte, és csapdába ejtette.

– Damon jött és megállt fölöttem, majd lehajolt. Hallottam apám sírását a távolból, és háztartásbeliek sikolyait, de én csak Damon arcát láttam. Fekete volt a szeme, mint a holdtalan éjszaka. Bántani akartam őt, azért, amit velem tett. Mindenért, amit velem és Katherine-nel tett. – Stefan elhallgatott egy pillanatig, aztán azt mondta, szinte álmodozva, – És így felemelte a kardom, és én megöltem. Az utolsó erőmmel én szíven szúrtam a bátyámat.

A vihar elvonult, és Elena a törött ablakon keresztül hallotta a lágy, éjszakai zajokat, a tücskök ciripeltek, a szél keresztül fújt a fákon. Viszont Stefan szobája nagyon-nagyon csendes volt.

– Nem tudtam semmi mást addig, míg fel nem ébredtem a saját síromban. – mondta Stefan. Hátradőlt, távolabb tőle, és becsukta a szemét. Arca fáradt volt és beesett, de ez borzasztónak, gyerekesen álomszerűnek tűnt.

– Mindkettőnk, Damon és én is megmenekültünk, Katherine vére megakadályozta, hogy igazán meghaljunk. Ehelyett átváltoztunk. Együtt virrasztottunk a sírunkban, a legjobb ruhánkba öltöztetve, egymás mellé fektetve a táblákon. Túl gyengék voltunk, hogy megsebezzük egymást; a vérünk alig volt elég. És zavartak voltunk. Kiáltottam Damon-nek, de ő kifutott, bele az éjszakába. – Szerencsére azokkal a gyűrűkkel temettek el, amit Katherine adott nekünk. És rátaláltam a gyűrűjére a zsebemben. – Stefan öntudatlanul felnyúlt, majd végigsimította az arany köröcskét. – Gondolom, azt hitték, ő adta nekem. – Megpróbáltam hazamenni. Ez rossz ötlet volt. A szolgák sikítottak, amikor megláttak, és elrohantak, hogy hozzanak egy papot. És futottam én is. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban voltam, a sötétségbe. És ez az, ahol maradtam azóta is. Ez az, ahová tartozom, Elena. Megöltem Katherine-t a büszkeségemmel és a féltékenységemmel, és megöltem Damon-t a gyűlöletemmel. A legrosszabb, hogy megöltem a bátyám. Én elátkoztam őt. Ha ő nem halt volna meg azután, ha Katherine vére nem lett volna erős az ereiben, akkor lehetett volna esélye. Idővel a vér ereje gyengült volna, végül kihunyt volna. És újra normális ember lehetett volna. Azzal, hogy akkor elpusztítottam, arra ítéltem, hogy tovább éljen az éjszakában. Elvettem az egyetlen esélyét a megváltásra. – Stefan keserűen nevetett. – Tudod, mit jelent a nevem, Salvatore, olaszul, Elena? Azt jelenti, megváltás, megmentő. A nevemet pedig Szent Istvánról (St. Stephen) kaptam, az első keresztény vértanúról. És elátkoztam a bátyám, a fenébe.

– Nem, – mondta Elena. Aztán erősebb hangon azt mondta: – Nem, Stefan. Ő átkozta el saját magát. Megölt téged. De mi történt vele azután?

– Egy ideig csatlakozott az egyik zsoldos hadsereghez, kegyetlen zsoldosok, akiknek az volt a feladatuk, hogy raboljanak, és fosztogassanak. Velük kóborolt az egész országban, küzdött és itta az áldozatai vérét. Én addig a város kapuin túl éltem, félig kiéhezetten, állatokra vadászva, állatokat magamnak. Sokáig nem hallottam semmit Damon-ról. Aztán egy nap hallottam a hangját a fejemben. Ő erősebb volt, mint én, mert emberi vér ivott. És gyilkolt. Az emberek élet esszenciája a legerősebb, és a vér ad hatalmat. És ha meggyilkolja őket, valahogy az élet esszenciájuk a legerősebb dolog a világon. Olyan, mintha azokban az utolsó pillanatokban a rémület és a harc hevében, a lélek akkor a leginkább élettel teli. Damon azért, mert megölte az embereket, nagyobb hatalmat képes megidézni, többet, mint én.

– Mi… a hatalom? – kérdezte Elena. Egy csak egy gondolat járt az eszében.

– Erő, ahogy mondtad a gyorsaság. Minden érzékünk kiélesedik, különösen éjszaka. Ezek az alapok. És mi érzékeljük… az elméket. Érzékeljük a jelenlétüket, és néha a gondolataikat. Tudjuk manipulálni a gyengébb elméket, elnyomni, vagy irányítani, hogy mit tegyen. Vannak mások. Ha elég sok emberi vért isznak, meg tudják változtatni az alakjukat, átváltozhatnak állatokká. És minél többet megölnek, annál erősebbé, és hatalmasabbá válik. Damon hangja fejemben nagyon erős volt. Azt mondta, hogy most saját sereget toboroz és visszatér Firenzébe. Azt mondta, hogy ha ott leszek, amikor megérkezik, akkor megöl. Hittem neki, és elhagytam Firenzét. Láttam egyszer vagy kétszer azóta. A veszély mindig ugyanaz, és ő mindig erősebb volt. Damon legtöbbször a természete szerint cselekedett, és úgy tűnik, hogy gyönyörködik a legsötétebb oldalában. De ez az én természetem is. Ugyanaz a sötétség van bennem. Azt hittem, hogy le tudom győzni, de tévedtem. Ez az, amiért ide jöttem Fell's Church-be. Azt hittem, ha elköltözöm néhány kisebb városba, távol a régi emlékektől, akkor elmenekülhetek a sötétség elől. És helyette ma este megöltem egy embert.

– Nem! – mondta Elena erőteljesen. – Ezt nem hiszem el Stefan. – A fiú története rémülettel és szánalommal töltötte el… és félelem is. A lány megbocsátott. Az utálata eltűnt, és egy dologban biztos volt. Stefan nem gyilkos. – Mi történt ma este, Stefan? Vitatkoztál Tanner-rel?

– Én… nem emlékszem, – mondta zordan. – A hatalmammal rábeszéltem arra, amit akartál. Aztán elmentem. Később azonban úgy éreztem, szédülés és a gyengeség jött rám. Ahogy az már korábban is. – Közvetlenül nézett fel a lányra. – Az utóbbi időben ez történt a temetőben, és a templomnál az éjszaka, amikor Vickie Bennett-t megtámadták.

– De nem te tetted. Te nem tehetted ezt… Stefan?

– Nem tudom, – mondta durván. – Mi más magyarázat lehetne? Én vettem el a vérét a vénembernek a híd alatt, amikor ti, lányok éjjel megszöktetek a temetőben. Én megesküdtem volna, nem vettem el eleget ahhoz, hogy ártsak neki, de ő majdnem meghalt. És ott voltam, amikor mindkettőt, Vickie-t és Tanner-t megtámadták.

– De nem emlékszel rá, mikor megtámadtad őket, – mondta Elena, megkönnyebbülten. Az elképzelés, egyre erősödött a fejében, most már szinte biztos volt.

– Mit számít ez? Ki más lehetett volna, ha nem én?

– Damon. – mondta Elena.

Ő összerezzent, és látta, vállát újra összehúzta. – Ez egy szép gondolat. Reméltem eleinte, hogy talán akad egy ilyen kis magyarázat. Hogy lehet valaki más, valaki, mint a testvérem. De már kerestem őt a fejemben, és nem talált semmit, nincs más jelenlét. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy én vagyok a gyilkos.

– Nem – mondta Elena, – te nem érted. Én nem azt mondom, hogy csak olyan valaki, mint Damon tehetett ilyen dolgokat, amit láttunk. Hanem Damon itt van, Fell's Church-ben. Láttam őt. – Stefan csak bámult. – Itt kell lennie. – mondta Elena, vett egy mély levegőt. – Én láttam már kétszer, talán háromszor. Stefan, mindig csak azt mondtad nekem, hogy ez hosszú történet, és most én is mondhatok egyet. – Amilyen gyorsan és egyszerűen csak tudta, elmesélte neki, hogy mi történt a tornateremben, és Bonnie házában. Ajkai fehér vonallá váltak, mikor elmondta neki, hogy Damon megpróbálta megcsókolni. Arcán nőtt a pír, mikor eszébe jutott a saját válasza, hogy már majdnem megadta neki. De elmondott Stefan-nak mindent. A varjúról is, és az összes többi furcsa dologról, ami azóta történt, hogy ő haza jött Franciaországból. – És, Stefan, azt hiszem, Damon ott volt ma este a Kísértet Házban. – fejezte be. – Csak azután érezted úgy, hogy szédülsz az első szobában, hogy valaki elment mellettem. Úgy öltözött, hasonlóan, mint a halál, fekete ruhát és csuklyát viselt, és nem láttam az arcát. De volt valami abban, ahogy mozgott, volt valami ismerős. Ő volt az, Stefan. Damon is ott volt.

– De ez még mindig nem magyarázat a másik alkalomra. Vickie és az öreg. Tudom, hogy én vettem el az öreg vérét. Stefan arca feszes volt, szinte mintha félt volna a reménytől.

– De te magad mondtad, hogy nem vettél eleget ahhoz, hogy árts neki. Stefan, aki tudja, hogy mi történt az emberrel, miután ott hagytad? Nem a legegyszerűbb dolog lenne a világon Damon-nak

megtámadnia akkor? Főleg, ha Damon kémkedik utánad, talán valamilyen más formában…

– Mint egy varjú, – mormogta Stefan.

– Mint egy varjú. Ami pedig a Vickie-t illeti… Stefan, azt mondtad, hogy tudod irányítani a gyengébb elméket, felülkerekedni rajtuk. Nem lehet, hogy Damon, ezt tette veled? Legyőzte az elmédet, ahogy te felülkerekedtél az emberekén.

– Igen, és leárnyékolta tőlem a jelenlétét. – Növekvő izgalom volt Stefan hangjában. – Ez az, amiért nem válaszolt a hívásokra. Azt akarta…

– Azt akarta, hogy bármi is történik, az történjen. Azt akarta, hogy kételkedj önmagadban, hogy gondold azt, hogy te gyilkos vagy. De ez nem igaz, Stefan. Ó, Stefan, tudod, hogy most már nem kell félned többé. – A lány felállt, érezte, az öröm és a megkönnyebbülés árad keresztül rajta. Ebből a visszataszító éjszakából, valami csodálatos jött ki. – Ezért voltál olyan távolság tartó velem, nem igaz? – mondta, és kinyújtotta kezét felé. – Mert féltél, hogy mit tehetsz. De erre többé nincs szükség.

– Nincs? – gyorsan újra levegőt vett, és úgy nézett kinyújtott kezére, mintha két kígyó lenne. – Azt hiszed, nincs okunk félni? Damon esetleg megtámadják azokat az embereket, de nem tudja ellenőrzése alá venni a gondolataim. És nem tudod, mit gondoltam rólad.

Elena tartotta a hangszintjét. – Tudom, hogy nem bántasz engem, mondta határozottan.

– Nem? Volt idő, figyeltelek a nyilvánosság előtt, alig tudtam ellenállni, hogy ne érintselek meg. Amikor annyira megkísértett a fehér torkod, a kis fehér torkod a halványkék erek a bőröd alatt… – A szemét a nyakára szegezte oly módon, hogy eszébe juttatták Damon szemét, és úgy érezte, hogy fokozzák a szívverését. – Idő, amikor azt gondoltam, hogy megragadlak, és az erőmmel kényszerítelek, akkor ott az iskolában.

– Nem kell kényszerítened engem, – mondta Elena. A lány most mindenütt érezte a pulzusát, a csuklójában, a könyöke belsejében… és a torkában. – Én már döntöttem, Stefan, – mondta halkan, egyenesen a szemébe. – Akarlak.

A fiú nagyokat nyelt. – Nem tudod, mit kérsz. – Én gondolkodtam azon, amit teszek. Azt akarom ettől, hogy legyünk együtt úgy. Nem gondolok arra, hogy azt akarom tőle, hogy változtasson meg engem. Tudom, összeadott még lágyabban.

– Azt hiszem, igen. Elmondtad nekem, hogy milyen volt Katherine-nel, Stefan. Azt akarom, hogy velünk is úgy legyen. Nem úgy értem, hogy azt akarom, hogy változtass át. De együtt lehetünk anélkül az esemény nélkül is, nem tudnánk? Tudom, – tette hozzá, még halkan, – mennyire szeretted Katherine. De ő már elment, és én itt vagyok. És én szeretlek, Stefan. Veled akarok lenni.

– Nem tudod, mit beszélsz! – Ott állt, mereven, az arca dühös, szeme kétségbeesett volt. – Ha én egyszer elengedem magam, mi tartana vissza engem, hogy átváltoztassalak, vagy megöljelek? A szenvedély erősebb, mint azt el tudnád képzelni. Hát nem érted még mi vagyok, mit tehetek? Ott állt, és nézett rá nyugodtan, állát kissé megemelt. Úgy tűnt, hogy felbőszítette őt. – Nem láttál még eleget? Vagy többet kéne mutatnom neked? Nem láttad mit is tettem veled? - Odalépett a hideg kandallóhoz és felkapott egy hosszú fadarabot, ami vastagabb volt, mint Elena két csuklója együtt. Egy mozdulat, és úgy törte darabokra, mint egy szál gyufát. – A te törékeny csontjaid, – mondta. Keresztül a szobán az ágyról felkapott egy párnát, össze fogta, és a körmét felszabdalta a selymet vékony szalagokra. – A te puha bőröd. – Aztán Elena felé indult, természetfölötti gyorsaság, ott volt, és megragadta a vállát, mielőtt tudta volna, hogy mi történik. Félelem tükröződött az arcán egy pillanatig, aztán, egy vad sziszegés, mellyel megemelte a szőrszálakat a tarkóján, visszahúzta az ajkát.

Ez ugyanaz a vicsorgás volt, amit a tetőn látott, az a fehér fog villant elő, a szemfogak, amik hihetetlen hosszabbá és élesebbé váltak. Ezek egy ragadozó agyarai voltak, a vadászé. – A fehér nyakad. – mondta torz hanggal.

Elena egy pillanatig megbénulva állt és bámult, ahogy arra a fagyos tekintet kényszeríttette, aztán valami mélyen benne öntudatlanul átvette a helyét. A lány felnyújtotta Terjedt körbe font karjait, és két kezével körbe zárta a fiú arcát. Az arca hideg volt a tenyeréhez képest. A lány lágyan tartotta őt, olyan lágyan, amennyire ő keményen markolta meztelen vállát. És látta a lassan megjelenő zavart a fiú arcán, ahogy rájött, hogy a lány nem harcol ellene, vagy löki el magától távol. Elena megvárta, amíg a zavar eltűnik a szeméből, megrázó tekintete, egyre majdnem könyörgő pillantássá vált. Tudta, hogy saját arca bátor volt, lágy és mégis erőteljes, ajka kissé szétnyílt. Most mindketten gyorsan lélegeztek, együtt, ritmusosan. Elena érezte, amikor elkezdte rázni a remegés, amikor Katherine emléke túl sokká vált ahhoz, hogy elviselje. Aztán nagyon óvatosan és megfontoltan, magához húzta vicsorgó száját, lefelé az övéhez.

Megpróbált ellen állni neki. De a szelídsége erősebb volt, mint minden embertelen ereje. A lány becsukta a szemét, és csak Stefan-ra gondolt, nem a rettenetes dolgokra, amit ma látott ma este, de Stefan-ra, aki megsimogatta a haját, lágyan, mintha eltörhetne a kezében. Azt gondolta, megcsókolja a ragadozó száját, amivel néhány perccel ezelőtt fenyegette őt.

Érezte a változást, az átalakulást a szájában, ahogy engedett, tehetetlenül válaszolt neki, puha csókokkal válaszolt a lány puha csókjaira. Érezte, hogy a borzongás átmegy Stefan testébe, a kemény fogás a vállán lágy ölelésbe ment át. És tudta, a lány nyert.

– Soha nem bántanál engem. – suttogta a lány.

Olyan volt, mintha a csókok elnyomnának minden félelmet és pusztítást és magányt, ami bennük volt. Elena érezte, ahogy a szenvedély átáramlik rajta, mint a nyári villám, és érezte Stefan szenvedélyének visszhangját. De szinte mindent betöltött ijesztő szelídségének intenzitása. Nem volt szükség a sietségre, vagy durvaságra, gondolta Elena, amint Stefan gyengéden vezette, hogy üljön le.

Fokozatosan egyre sürgetőbbé váltak a csókjai, és Elena érezte, hogy a nyári villám vibrálása egész testét kitölti, a szíve erősen vert és a légzése akadozott. Furcsán puhának érezte magát és szédült, becsukta a szemét, és fejét feladva hátra vetette. Itt az idő, Stefan, gondolta. És nagyon finoman, magához húzta a száját, ezúttal a torkához. Érezte ajkai leheletét a bőrén, a lélegzetét melegnek és hidegnek érezte egyszerre. Aztán érzett egy éles szúrást.

De a fájdalom szinte azonnal elhalványult. Felváltotta az öröm érzet, remegni kezdett tőle. Nagy édes roham töltötte el, ami átfolyt belőle Stefan-hoz. Végül azon kapta magát, hogy az arcába néz, egy arc, amellyel szemben végre nem volt akadály, nem volt fal. A lány megjelenése, úgy érezte, elgyengíti.

– Bízol bennem? – suttogta. És amikor csak bólintott, fogva tartotta a szemét, és elért valamit közben az ágy mellett. Egy tőr volt. A lány félelem nélkül tekintett rá, majd újra a fiú arcára szegezte tekintetét.

Nem nézett félre tőle, ahogy a fiú egy kis vágást ejtett saját, meztelen torkán. Elena tágra nyílt szemmel nézte a vért, ami fényes volt, mint a magyal bogyók, de amikor azt sürgette, de amikor a fiú ösztönözte, nem próbált meg ellen állni neki.

Később a fiú hosszú ideig csak tartotta a lányt, míg kinn a tücskök ciripeltek. Végül megmoccant.

– Szeretném, ha itt maradnál, – suttogta. – Szeretném, ha itt maradhatnál örökre. De nem lehet.

– Tudom, – mondta a lány, szintén csendes. Szemük újra találkozott csendes magányukban. Annyi mondanivalójuk volt, annyi ok, hogy együtt legyenek. – Holnap, – mondta. Ezután, vállára támaszkodva, azt suttogta: – bármi történjék, Stefan, ott leszek veled. Mondd, hogy elhiszed.

Fojtottan és tompán a lány hajába beszélt. – Ó, Elena, elhiszem. Bármi is történjen, együtt leszünk.

15. fejezet

Mihelyt Elena elhagyta a házát, Stefan azonnal az erdőbe ment. Old Creek Road felé vette az irányt, vezetett a mogorva felhők alatt, melyen keresztül nem lehetett látni az eget, arra a helyre, ahova az első nap parkolt az iskolában.

Ott hagyta az autót, megpróbálta újból pontosan felidézni az utat a tisztásra, ahol látta a varjút. A vadászösztöne segített neki, emlékezett a bokor alakjára, és a bütykös gyökereket, amíg meg nem állt a nyitott helyen az ősi tölgyfák gyűrűjében.

Itt. A piszkos-barna levelek takarója alatt talán még megmaradt valami a nyúl csontjaiból. Hosszú lélegzetet vett, hogy összegyűjtse az erejét, s kiterjessze a szondázást, kereső gondolatokat.

És első alkalommal azóta, hogy eljött Fell's Church-be, érzett egy vibrálást, választ. De mintha halvány és reszketeg lett volna, s nem tudta beazonosítani a világűrben. Felsóhajtott, megfordult, és megtorpant.

Damon állt előtte, karba tett kézzel, vele szemben a legnagyobb tölgyfának dőlve. Úgy nézett ki, mintha órák óta ott lett volna.

– Szóval, – mondta Stefan keményen, – tényleg igaz. Már régóta itt vagy, testvér.

– Nem olyan régóta, mint gondolod, testvér. – Stefannak eszébe jutott a hangja, a bársonyos, gúnyos hang. – Nem úgy tartom számon az évek sorát, mint te. – mondta Damon nyugodtan. Lepöckölt egy kevés kérget a bőrdzsekije ujjáról, olyan alkalomszerűen, mint ahogy a brokát mandzsettáit rendezgette régen. – De akkor, te nem tudtad, ugye? Ó, nem, az erőd olyan gyenge, gyengébb, mint valaha.

– Légy óvatos, Damon, – mondta Stefan halkan, veszélyesen. – Légy nagyon óvatos ma este. Nem vagyok toleráns hangulatban.

– Szent Stefan megsértődött? Képzelem. Szomorú vagy, azt hiszem, az én kis kirándulásom miatt a te területeden. Csak azért tettem, mert azt akartam, hogy közelebb legyünk egymáshoz. A testvéreknek össze kell tartaniuk.

– Te gyilkoltál ma este. És megpróbáltad elérni, hogy azt gondoljam, hogy én tettem azt.

"Biztos vagy benne, hogy nem? Talán együtt csináltuk.” Vigyázz! – mondta, amint Stefan felé lépett. – Nem vagyok toleráns hangulatban ma este. Csak egy aszott kis történelem tanár, neked van egy csinos barátnőd.

A düh fellángolt Stefan belsőjében, mintha egy égő fényes folt lenne, mintha a nap égne benne. – Tartsd távol magad Elena-tól – suttogta olyan fenyegetéssel, hogy Damon ténylegesen megdöntötte fejét, és kissé hátrált. – Tartsd távol tőle magad, Damon. Tudom, hogy kémkedtél után, figyelted őt. De ennyi, ne többet. Ne menj közel a lányhoz, mert megbánod.

– Te mindig önző voltál. Ez egy hibád. Nem vagy hajlandó megosztani semmit, ugye? – Hirtelen Damon ajkai egy furcsán szép mosolyra görbültek. – De szerencsére a csinos Elena nagylelkűbb. Ugye nem mesélt a mi kis kapcsolatunkról neked? Nahát, amikor első alkalommal találkoztunk, majdnem azonnal nekem adta magát.

– Ez hazugság!

– Ó, nem, drága testvérem. Sohasem hazudnék fontos dologgal kapcsolatban. Vagy lényegtelen, hogy értem? Különben is, a szépséges leányzó majdnem elájult a karjaimban. Szerintem tetszett neki a „Men in Black”. – ahogy Stefan ránézett, igyekezett uralkodni a légzésén, Damon hozzá, szinte óvatosan, – Tévedsz róla, tudod. Azt hiszed, édes és engedelmes, mint Katherine. Nem az. Nem az a típus, én szent testvérem. Van egyénisége és belső tüze, nem tudod, mit teszel vele.

– De te feltételezem, igen.

Damon széttárta karját, és lassan ismét elmosolyodott. – Ó, igen.

Stefan rá akart ugrani, letörölni a képéről azt a szép, arrogáns vigyort, ki akarta tekerni Damon nyakát.

Azt mondta, alig kontrollált hangon, – Egy dologban igazad van. Tényleg erős. Elég erős ahhoz, hogy harcoljon ellened. És most, hogy tudja, mire vagy képes valójában, az is lesz. Most csak undort érez irántad.

Damon felhúzta szemöldökét. – Valóban? Majd meglátjuk. Talán majd rá fog jönni, hogy az igazi sötétség mégis jobb, mint a gyönge félhomály. Én legalábbis elismerem az igazságot a valódi természetemről. De aggódom érted, kis testvér. Gyengének nézel ki, és rosszul tápláltnak. Kínoz téged, ugye?

Öld meg, követelte egy hang Stefan fejében. Öld meg, törd ki a nyakát, hasítsd véres darabokra a torkát. De tudta, hogy Damon ma este nagyon jót evett. Bátyja aurája sötét volt, duzzadt, lüktetett, szinte ragyogott az élet lényegétől, attól, amit tett.

– Igen, mélyen ittam. – mondta Damon kellemesen, mintha tudta volna, mi járt Stefan agyában. Sóhajtott, és nyelvével elégedetten megnyalta az ajkát az emlékére. – Az áldozat kicsi volt, de meglepő mennyiségű lé volt benne. Nem volt szép, mint Elena, és semmi esetre sem olyan jó illatú. De mindig üdítő érezni magadban a friss vér lüktetését. – Damon mélyet lélegzett, és távolabb lépett a fától, majd körülnézett. Stefan emlékezett e kecses mozgásra is, minden mozdulata kontrollált és pontos volt. Az évszázadok csak finomítottak Damon természetes egyensúlyán. – Ez meghozta hozzá a kedvem, hogy ezt tegyem, mondta Damon, miközben egy néhány méterrel arrébb álló facsemetéhez ment. Ez félszer olyan magas volt, mint ő, és amikor megragadta azt, az ujjai nem érték körül a törzsét. De Stefan látta gyors légzését és izmai megfeszülését Damon vékony, fekete inge alatt, azután kiszakította a fát a laza földből, a gyökerei a föld fölött lógtak. Stefan érezte a nyirkos föld átható szagát. – Egyébként sem tetszett, hogy itt van. – mondta Damon, s felemelte olyan magasra, amennyire az összegubancolt gyökerek engedték. Aztán elmosolyodott. – És ahhoz is meghozta a kedvem, hogy ezt tegyem.

Egy csillámló mozdulat, és Damon eltűnt. Stefan körülnézett, de semmi jelét nem lehetett látni.

– Itt fent, testvér. – A hang fentről jött, és amikor Stefan felnézett, látta Damont, ahogy ott gubbasztott a tölgyfa ágai között. A homok barna színű levelek zizegtek, és megint eltűnt. – Mögötted, testvér. – Stefan hátra nézett a válla fölött, de nem látott semmit maga mögött. – Itt vagyok, testvér. Megint megfordult. – Nem, próbáld meg itt. – Stefan dühösen másik irányba fordult, és megpróbálta elkapni Damon-t. De az ujjaival csak a levegőt markolta. – „Itt, Stefan.” – Ez alkalommal a hangot a fejében hallotta, sokkolta az erő forrása. Óriási erőfeszítésébe került, mire újra világosan tudott gondolkodni. Lassan megfordult, és látta, hogy Damon visszatért az eredeti helyére, a nagy tölgyfának támaszkodva.

De ezúttal a humor elhalványult sötét szemében. Fekete volt és feneketlen, Damon száját egyenes vonallá préselte.

„Milyen bizonyítékra van még szükséged, Stefan? Én sokkal erősebb vagyok nálad, ahogy te ezeknél, a szánalmas embereknél vagy erősebb. Én szintén gyorsabb vagyok, mint te, és nekem vannak másik képességeim is, amiről te még csak nem is hallottál. Az ősi erők, Stefan. És nem félek használni őket. Ha harcolsz velem, használni fogom őket ellened.”

– Ez az, amiért ide jöttél? Kínozni engem?

„Mindig kegyes voltam hozzád, testvér. Sokszor lett volna már rá lehetőségem, hogy megöljelek, de mindig megkíméltem az életed. Ezúttal azonban másképp lesz. „

Damon ellépett a fától, és újra megszólalt hangosan. – Figyelmeztetlek téged, Stefan, ne ellenkezz velem. Nem számít, miért jöttem ide. Amit most akarok, az Elena. És ha megpróbálsz megállítani, megöllek.

– Próbálkozhatsz. – mondta Stefan. A forró düh fényesebben égett benne, mint valaha, fényesebb volt, mint a galaxis csillagai. Valahonnét tudta, hogy ez veszélyes Damon sötétségére.

– Azt hiszed, meg teheted? Sosem tanulsz, ugye, kis testvér? – Stefan-nak épp elég ideje volt, hogy észrevegye, hogy Damon fáradtan megrázza a fejét, volt egy elmosódott mozgás és érezte, hogy erős kezek ragadják meg. Azonnal védekezett, erőszakosan, és igyekezett minden erejével ellökni őket. De a karok olyanok voltak, mint az acél markolata. Vadul kitört, miközben megpróbált csapást mérni Damon sebezhető területére, az állkapcsa alatt. Ez egyáltalán nem volt jó ötlet, karjai a háta mögött voltak, és nem tudott mozdulni. Olyan tehetetlen volt, mint egy sovány madár a szakértő macska karmai között.

Egy pillanatra elernyedt, miközben erőt gyűjtött magának, azután hirtelen az izmait megfeszítette, miközben megpróbált kiszabadulni, miközben megpróbált bevinni egy ütést. A kegyetlen kezek összeszorultak körülötte, miközben haszontalanná tették a küzdelmet. Szánalmas.

„Te mindig makacs voltál. Talán ez meg fog győzni téged.”

Stefan belenézett testvére sápadt arcába, olyan volt, mint a panzió ablakának csiszolt üvege, fekete és feneketlen szemek. Aztán érezte, hogy az ujjai megragadják a haját, hátra rántja fejét, ezzel felfedve torkát.

Kétszer olyan erővel küzdött, őrjöngővé vált. Ne fáradj, jött a hang a fejében, azután érezte a fogak tépését, éles fájdalmat. Érezte a vadász áldozatának a megalázását és tehetetlenségét, a levadászott, a zsákmány. Aztán a fájdalom, ahogy kiserkent és folyt a vére. De nem volt hajlandó Megadni magát a fájdalomnak, ami egyre nőtt, olyan érzés volt, mintha a lelke kiszakadt volna, mint ahogy a facsemete a földből. Olyan érzés volt, mintha tüzes dárdák szúrták volna keresztül a húsán ott, ahol Damon fogai bele mélyedtek.

Az agónia lángolt fent az állkapcsa és arca és lent a mellkasa és válla. Érezte a szédülés egy hullámát és rájött, hogy öntudatot vesztett el.

Azután hirtelen a kezek elengedték őt, és a földre esett, egy nyirkos és porladó tölgyfalevél halomra. A gyötrelem fellángolt az állkapcsába és az arcába, és lefelé haladt a mellébe és a vállába. Érezte, hogy szédülés hullám fut át rajta és rájött, hogy el fogja veszíteni az eszméletét.

Zihálva kapkodta a levegőt, fájt a keze és a térd.

– Látod, kis testvér, én erősebb vagyok, mint te. Elég erős ahhoz, hogy elvegyem, elvegyem a véred és az életed, ha úgy akarom. Bízd csak rám Elena-t, majd én gondoskodom róla.

Stefan felnézett. Damon hátravetett fejjel állt, lábai kis terpeszbe, majd, mint egy hódító, lábával a nyakára lépett a legyőzöttnek. Az éjfekete szeme forró volt, diadalittas, és Stefan vére színezte ajkát.

Gyűlölet öntötte el Stefan-t, olyan gyűlölet, amit az előtt még soha nem érzett. Olyan volt, mintha minden korábbi gyűlölete összegyűlt volna, és Damon volt az utolsó csepp, ami felborzolta a vizet, habzó óceánná változtatta. Az elmúlt hosszú évszázadok alatt mindig bántotta az, amit a testvére tett, amikor azt kívánta, változzon meg, tisztítsa meg a lelkét. Eddig ezt kívánta, újra meg újra.

– Elena nem a tied, – mondta, elkezdett talpra állni, és igyekezett nem kimutatni, milyen erőfeszítésébe kerül ez. – És soha nem is lesz. – minden lépésére összpontosítania kellett, az egyik lábát a másik elé, és elindult. Fájt az egész teste, és a szégyenérzete még nagyobb volt, mint a fizikai fájdalom. Ruhája koszos volt a rá tapadó nedves levelektől és sártól, de nem foglalkozott vele. Harcolt, hogy tovább menjen, küzdött a gyengeség ellen, ami szétáradt a végtagjaiban.

„Te soha sem tanulsz, testvér.”

Stefan nem nézett vissza, vagy próbált meg válaszolni. A fogát csikorgatta, és mozgatta a lábát. Újabb lépés. És egy másik. És egy újabb lépés.

Ha csak egy pillanatra le tudna ülni, pihenés… Egy másik lépés, és egy másik lépés. Az autója már nem lehetett messze. A levelek ropogtak a lába alatt, majd hallott pattogni, ahogy maga mögött hagyta. Megpróbált gyorsan megfordulni, de a reflexei már majdnem eltűntek. És a hirtelen mozgás már túl sok volt neki. A sötétség szétáradt benne, egész testében és elméjében, zuhant. Az örök, abszolút fekete éjszaka felé zuhant. És akkor, irgalmas, tudta, nem több.

Azután, szerencsére, nem érzékelt már mást.

16. fejezet

Elena A Robert E. Lee felé sietett, úgy érezte, mintha évekig lett volna tőle távol. A tegnap este olyan volt, mintha a távoli gyermekkorában történt volna, alig emlékezett rá. De tudta, hogy ma szembe kell néznie a következményeivel.

Tegnap este szembe kellett néznie Judith-al. A nagynénje szörnyen ideges volt, amikor a szomszédok meséltek neki a gyilkosságról, és még idegesebb lett, amikor senki sem tudta, hogy hova tűnt Elena.

Mire Elena hazaért, már majdnem két óra volt, és nagynénje teljesen kétségbeesett, annyira aggódott érte.

Elena tudott magyarázatot adni. Ő csak annyit mondott, hogy Stefannal beszélt, mert őt vádolta mindenki, és hogy ő tudta, hogy ártatlan. Semmi többet, nem mondott semmi mást arról, ami történt, el kellett titkolnia mindent. Még ha Judith el is hinné, akkor sem értené meg soha.

És ma reggel Elena elaludt, és már késésben volt. Az utca néptelen volt, rajta kívül nem volt senki más, ahogy az iskola felé sietett. Feje fölött, az ég szürke volt és a szél is megerősödött. A lány kétségbeesetten akarta látni Stefan-t. Egész éjjel, miközben nyugtalanul aludt, rémálma volt, amibe ő is szerepelt.

Egy álom különösen valós volt. Abban látta Stefan sápadt arcát és a dühös, vádló szemét. Fölemelt egy könyvet, és felé nyújtotta, majd azt mondta: – Hogy tehetted ezt, Elena? Hogy tehetted ezt? - Aztán leejtette a könyvet a lábához, és elment. Kiabált utána, könyörgött, de ő tovább folytatta az útját, amíg eltűnt a sötétben.

Amikor lenézett a könyvre, látta, hogy sötétkék bársonykötésű. A naplója volt az.

Reszketett a haragtól, újra átgondolta, hogyan lopták el a naplóját. De mit jelent ez az álom? Mi volt a naplójába, ami miatt Stefan ilyet tehetett?

Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy látnia kell a fiút, hallani a hangját, érezni a karját, ahogy átöleli. Amiatt, hogy távol volt tőle, úgy érezte, hogy elszakítják a saját testétől.

Szaladt fel a gimnázium lépcsőn, a majdnem üres folyosókon. Az idegen nyelv szárny felé, mert tudta, hogy Stefan első órája latin volt. Ha végre látja egy pillanatra, akkor rendben lesz.

De nem volt az osztályban. Az ajtó kis ablakán keresztül látta, hogy a helye üres. Matt ott volt, és a kifejezéstől az arcán nagyobb félelmet érzett, mint valaha. Folyton Stefan helyére bámult, beteges félelemmel.

Elena mechanikusan elfordult az ajtótól. Mint egy gép, felmászott a lépcsőn, és ment a trigonometria terembe. Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy minden arc felé fordul, ezért sietve csúszott az üres asztalhoz, Meredith mellett.

Ms. Halpern megállt az anyaggal egy pillanatra, úgy nézett rá, majd folytatta. Amikor a tanár visszafordult a táblához, Elena Meredith-re nézett. Meredith odanyúlt, hogy megfogja a kezét. – Minden rendben? – suttogta.

– Nem tudom, – mondta Elena ostobán. Úgy érezte, mintha a levegő körülötte fojtogatta volna, mintha hatalmas tömeg nehezedett volna rá. Meredith ujjait száraznak és forrónak érezte. – Meredith, tudod, hogy mi történt Stefannal?

– Úgy érted, te nem tudod? – Meredith sötét szeme tágra nyílt, és Elena érezte, hogy a súly tovább nő, és összezúzza. Mintha mélyebb, és mélyebb víz alá kerülne, szkafander nélkül.

– Ők nem… tartóztatták le őt, ugye? – mondta, kikényszerítve magát, hogy kiejtse a szavakat.

– Elena, ez annál is rosszabb. Ő eltűnt. A rendőrség kiment a panzióba korán reggel, és nem volt ott. Jöttek az iskolába is, de ma nem jelent meg. Azt mondták, megtalálták a kocsiját elhagyottan, kinn az Old Creek Road-nál. Elena, azt hiszem, elment, elhagyta a várost, mert bűnös.

– Ez nem igaz, – mondta Elena fogai közt szűrve. Látta, hogy minden ember megfordul, és őt bámulja, de nem foglalkozott vele. – Ő ártatlan!

– Tudom, hogy azt hiszed, Elena, de mi mást jelenthetne az, hogy elment?

– Ő nem. Ő nem. – Valami belül égett Elena-ban, a harag tüze, hogy elsöpörve a nyomasztó félelmet. A légzése szabálytalan volt. – A saját, szabad akaratából soha nem hagyta volna el a várost.

– Úgy érted, valaki kényszeríthette? De ki? Tyler nem meri…

– Kényszeríttették őt, vagy még rosszabb, – Elena elhallgatott. Most az egész osztály őket bámulta, és Ms. Halpern kinyitotta a száját. Ám Elena hirtelen felállt, nézte őket, de nem látta. – Isten segítsen neki, ha bántotta Stefan-t, – mondta. – Isten segítsen neki. – Aztán sarkon fordult, és az ajtó felé ment.

– Elena, gyere vissza! Elena! – Hallotta a háta mögött Meredith és a Ms. Halpern kiabálását. De ő ment tovább, egyre gyorsabban és gyorsabban, csak azt látta, ami előtte volt, és agya csak egy dolgon járt.

Azt hitték, a lány Tyler Smallwood-t akarja elkapni. Jó. Pazarolják csak az idejüket azzal, hogy rossz irányba futnak. Tudta, mit kell tennie.

A lány elhagyta az iskolát, s megcsapta a hideg, őszi levegő. Gyorsan mozgott, így hamar megtette a távot az iskola és Old Creek Road között. Onnan a Wickery híd felé fordult, majd a temetőbe. Jeges szél korbácsolta a haját, és csípte az arcát. Tölgyfalevelek röpködtek körülötte, kavarogva a levegőben. De a tűz tombolt a szívében, és a perzselő meleg ellenállt a hidegnek. Most jött rá, hogy mit is jelent az, hogy féktelen düh.

Nagyokat lépett a lila bükkökön és a szomorúfüzeken túl, az öreg temető közepe felé, és lázas tekintettel nézett körül.

Fenn, a felhők úgy özönlöttek, mint egy szürke folyó. A tölgyek és bükkök ágai vadul csapkodtak. Egy szélroham több maroknyi levelet sodort az arcába. Olyan volt, mintha a temető el akarná őt űzni, mintha megmutatná neki rettenetes erejét, mellyel elkergetheti őt.

Elena figyelmen kívül hagyta az egészet. A lány megpördült, s égő tekintetével kutatott a sírkövek között. Azután megfordult és közvetlenül a szél dühébe kiabált. Csak egy szót, de csak ezzel hozhatta vissza őt.

„Damon!”